Mivel eléggé parázs vitát váltott ki Párizs említése, kicsit félve kezdtem el az én kis élménybeszámolómat. Aztán egy kedves ismerős buzdítására úgy határoztam, hogy lesz, ami lesz, belevágok.
Párizs története szintén az időszámításunk előtti időkben kezdődik. 250 és 200 között gall törzsek telepedtek le a Szajnán lévő szigeten, és alakították ki saját kis falvaikat. 52-ben rómaiak elfoglalták ezeket, és Lutetia néven alapítottak itt települést. Londonhoz hasonlóan uralmuk évszázadokon keresztül fennállt, i.sz. 275-től azonban barbár törzsek támadásait kellett visszaverniük. 508-ban Chlodvig legyőzte a rómaiakat, és elfoglalta a várost. Ez lett birodalma központja. Elkezdtek építeni egy erődrendszer, majd fokozatosan bővítgették. Az őt követő királyok igyekeztek bővíteni az uralmuk alá tartozó területeket, így Franciaország mindig nagyobb lett. Minden uralkodó igyekezett nevét megörökíteni, így a bazilikák száma is egyre gyarapodott. Sok még ma is áll, bár a legtöbbet átépítették, esetleg az alapzatát használták egy új felhúzásakor.
Párizs fejlődése a XII-XIII. században gyorsult fel, köszönhetően annak, hogy királyi székhely lett, kereskedelmi, kulturális és tudományos központ. A forradalom után, Napóleon irányítása alatt újabb radikális változások történtek: utak, hidak, templomok épültek; ebből az időből származik a Diadalív is. A vízhálózat fejlesztését is neki köszönhetik a párizsiak. 1860-ban 11 új települést csatoltak a városhoz, így már 20-ra nőtt a kerületek száma. 1871-ben a Kommün idején nagyon sok szépséges épület elpusztult, de a világkiállítás kezdetére helyreállították a város régi fényét. Az Eiffel-torony is ebből az apropóból épült, majd a századfordulóra elkészült a párizsi metró (egy része). Az I. világháborút lezáró békekötéseknek a város környéki paloták adtak otthont, többek között Versailles. A II. világháború szerencsére nem okozott nagy károkat, mert a megszállók parancsnoka a kapitulációkor megtagadta a teljes lerombolásra vonatkozó parancsot. A mai városképet a XX. századi köztársasági elnökök alakíttatták ki. Vegyük őket sorra: Georges Pompidou nevéhez a Beaubourg-kultúrközpont kapcsolódik, amit „kék olajfinomítónak” csúfolnak azok, akiknek nem tetszik. Giscard d’Estaing több tervet hagyott jóvá, ezek közül leginkább a Musée d’Orsay ismert. Aztán ne feledjük Mitterrand elnököt sem. Az ő elnöksége alatt készült el a Défense diadalíve, az Opéra-Bastille, a Grand Bibliotheéque, de a leginkább híres-hírhedt, ami oly sok vitát váltott ki, a Louvre előtti kristálypiramis.
Véleményem szerint a sétánkat érdemes úgy kezdeni, hogy madártávlatból vetünk rá egy pillantást. Erre a legalkalmasabb hely a Montparnasse torony, amelynek a tetején kialakítottak egy fedett teraszt, és néhány euróért bárki körülnézhet. Akiknek tériszonyuk van, csak óvatosan. Azért tegyük meg, érdemes! Látni fogjuk, hogy a várost tudatosan alakították olyanná, amilyen. A főbb utakat mintha vonalzóval húzták volna meg, a környező utcák pedig szépen körbegömbölyödnek. A Cité belvárosa rendezett, az emberek odafigyelnek környezetükre. Mivel rendelet tiltja, a házak erkélyeit nem csúfíthatja el semmilyen kacat. Ha meguntuk a bámészkodást, menjünk is tovább. Itt érdemes megjegyezni, hogy csak úgy mint Londonban, itt is remek a tömegközlekedés – metróval szinte bárhova el lehet jutni. Ha ehhez nincs kedvünk, akkor keressük meg a városnéző alkalmatosságokat. Klassz találmány a hop on – hop off busz, hasonlóan Londonhoz, több túrát vehetünk igénybe, aszerint, hogy mire vagyunk kíváncsiak. Első alkalommal így lehet felderíteni a várost, majd később leszállni ott, ahol gyalogosan szeretnénk nézelődni.
Már biztos unjátok, de nekem mániám, hogy zöldet keressek. Szerintem egy nagyvárosban üdítő változatosság, ha találunk egy-két olyan helyet, ahol nem a betont kell nézni. A Latin negyedben, nem messze a Sorbonne egyetemtől van a Luxembourg-palota, amely ma a francia Szenátusnak ad otthont. Ezt öleli körül a Luxembourg-kert, amely régen és ma is a diákok kedvelt pihenőhelye. A parkot 1617-ben hozta létre egy Boyeau de
Sétáljunk keresztül a parkon, és álljunk meg egy percre a Concorde téren, ahol nincs semmi látnivaló az obeliszken kívül. Viszont ez egy érdekes dolog. Utánanéztem, a világon összesen eredeti 30 obeliszk található. Az ősi Egyiptomban készítették őket, hogy megőrizzék a fáraók nevét és tetteit. Aztán jöttek-mentek a hódítók és a gyarmatosítók, fogták ezeket az emlékműveket és széthurcolták a nagyvilágba. Napjainkban már csak 7 van Egyiptomban, 13 (!) Rómában, és a maradék 10 olyan helyeken, mint London, New York, Isztambul, Firenze, stb. Amit most nézünk, azt II. Ramszesz készíttette valamikor az uralkodása alatt (i.e. 1304-1237). A luxori templom előtt állt, és a XIX. században vitték Párizsba. Az okosak szerint majdnem
Jön egy újabb turistacsalogató látványosság az Eiffel-torony. A bátrabbak és elszántabbak végigvárhatják a sort, hogy felmenjenek a tetejére, de érdemes inkább a környékén körbenézni. A torony lábánál elkerített kertet találunk, pici tóval, fákkal és virágokkal. Ja, és néhány vadkacsával – szerintem ez tök jópofa. Aztán ha keresztülvágunk a parkon (érdekes, eddig majd’ minden látnivaló mellett kertet is találunk!), akkor már látszik az École Militaire, ami egy katonai iskola. Szép épület, de minket nem ez érdekel, hanem az, ami előtte van. Ez az úgynevezett Békefal. 2005-ben Japánban nyílt egy kiállítás, Clara Halter műveiből; a címe „Háború vagy béke”. Ez egy folyamat első mozzanata volt, amelyet a művésznő újabb ötletei követtek. Megépült Hiroshimában a Gates of Peace, majd Párizsban a Wall for Peace, majd végül Szent Pétervárott a Peace Tower. Mindegyik ugyanazt az üzenetet közvetíti: legyen végre béke. Olyan, mint egy varázsige, ugyanakkor emlékeztetőül is szolgál. A Békefalat a jeruzsálemi Siratófal ihlette, 2000-ben került a helyére. Az üvegfalak, a fémhengerek mind a béke szót tartalmazzák 49 nyelven – köztük magyarul is. Ha valaki szeretné elhelyezni a saját békeüzenetét, akkor megteheti azt is. Engem megfogott, az ötlet és a kivitelezés egyaránt…
Már biztos elfáradtatok, pedig még szinte semmit nem láttunk. Kimaradt egy csomó gyönyörű épület és park, nem jártunk csak egy árva múzeumban. Nem került sorra az Invalidusok és a Diadalív, a Notre Dame és a Sacre Coeur. Ez utóbbit pedig érdemes megnézni, mert nem csak a templom szép, de a környéke is. Nagyjából nyolcszázhuszonhat lépcsőt kell megmászni, hogy felérjünk az épülethez. Van ugyan egy sikló, amivel oda lehet jutni – de akkor hol marad a kaland?! Aki a lépcsőzés után még bír létezni, az nézzen körül. Jópofa a környék, itt éltek és élnek a művészek. Tele van apró kis kávéházakkal, üzletekkel, macskaköves, hangulatos utcákkal, piacokkal. A sikló alsó megállója mellett körhintát állítottak fel, a gyerekek legnagyobb örömére. Errefelé találtuk például egy virágpiacot, ahol jó sokáig elbóklásztunk. Aztán szomorúan vettük tudomásul, hogy nem tudunk egyetlen csóványt sem hazavinni, mert szegény biztosan feldobná a talpát az úton. Pedig lett volna miből válogatni.
Ha másnap kipihenten újra kezdjük a sétát, ne felejtsük el megnézni a nevenincs házakat, a szökőkutakat vagy a hidakat a Szajnán. Kalandos lehet például egy hajókirándulás. Ha van merszünk, nem csak nappal sétálhatunk – kihagyni a fények városát éjszaka? Pazarlás lenne. Na és persze ne feledjük a kulináris élményeket sem: a francia konyha és a borok…
Én az utolsó percig élveztem azt a három napot, amit ott töltöttünk. Mint tudjuk, mindenki mást lát szépnek, ez így is van rendjén. Engem megfogott Párizs, vágyom vissza.
Az utolsó 100 komment: