Ennek az őszi napnak aranya
Még a miénk; a budai hegyek,
A hídon túl, nézd meg, mennybe szállnak,
S a híd is úgy lebeg,
Kitártan, a két égő part fölött,
Mint végtelenbe készülő madár,
Mely a búcsúzó lendület előtt
A fényben még megáll,
Acélfőnikszként, mozdulatlanul,
S mi, szárnyai közt, boldog utasok
Valószínűtlen tájról álmodunk,
Hová röpítni fog.
Óh, irreális, édes pillanat
Ez itt a zúgó, vén folyam felett,
Minthogyha most először állanék
A híd ívén veled,
És most keresném első hangjait
A tóduló, de ki nem mondható
Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,
Hogy élni, élni jó,
S melyet mikorra elsóhajtana
A reszkető és forró földi száj,
Egy egész elmúlt élet hirdeti,
Hogy élni, élni fáj.
Jaj, máris, – látod? – húny a nap, nehéz
Traverz-vasakká lomposúl a híd,
S döglötten vet a két partra szét
Bús főniksz-szárnyait.
Az őszi napnak édes aranya
Elsápad a hideg hegyek felett
S elejtjük ezt a drága percet is,
Mint ág a levelet.
Az utolsó 100 komment: