Kikérem magamnak, hogy rántott hús. Majd kiderül, miért. Nagyon-nagyon ki fog.

Kitaláltam, ahelyett, hogy kutyámmal sétálgatnék, olvasgatnék vagy Diana Krallt hallgatnék, jól kitolok magammal, és a vasárnapi ebédet megint én főzöm.
Elmentem pénteken a Lehelre. Azért oda, mert a közelben nincs jobb. A Tibihez. Tibi hentes. Méghozzá jó hentes, tudja, mi az a stefánia, vagy esetleg hol terem a táfelspicc. Eszébe nem jutna utóbbit a Himalája lejtőin hajkurászni. Ha mégis, előlem erősen titkolja.
– Tibikém, kérek hat szelet sniclinek valót – óhajtottam szépen –, amit maga is elvinne haza.
– Igenis, főnök, beef vagy pork legyen? – villantotta, hogy nem a tehén volt a radiátor.
– Egyik sem, aranykéses hentesem, borjú kéne.
– Jelentem, főnök, megoldjuk, mennyi legyen?
Mire én: – hat szelet, de itt, előttem kövesse el, nem ám hátul! Majd kihúzható pálcámat mutattam, demonstrálva ezzel a bennem lakozó nyers erőt és elszántságot. Vigyorgott erősen kifele a pult mögül, én meg befele fokozottan. Én tudtam: nincs borjúja, max. növendék marhája. Ő meg tudta, hogy én tudom, csak úgy teszek, mintha nem tudnám. Vidáman teltek tehát a vásárlás percei. Kicsit lettem átvágva, gondoltam, nem baj, majd két napig áztatom sós tejben, aztán majdnem olyan lesz, mint a borjú. Beáztattam, most is ázik, innentől jövő idő. Illetve nem, mert a prézlihez vettem biotoastkenyeret, meghámoztam, két napja szárad meleg helyen. Abból lesz a prézli. Pár éve egy kenyérgyárban láttam, hogyan készül a bóti. A melósok darálják a száraz kenyereket. Héjastól. Ami egyszer megsült, az a húson másodszorra már nem sül, hanem ég. De ez nem elég, a melósok a kenyereket a macskányi patkányok szájából, közelharc formájában nyerték ki. Na, azóta bótit soha! Mozsaram nincs, de volt. Úgy nem mondom meg, hány éve légpuskára cseréltem. Persze, a légpuska régen elromlott, ilyet egy rézmozsár sosem tenne. Az akciót valamikor délután követem el, mivel Manócska most reggelizik, Cicák reggel jöttek haza. Buliztak. Jól tették!

Szóval, a snicli.

A tejet leitatom, gyengéden klopfolom, sózom, frissen őrölt borssal hintem. Kicsikét. Azt, hogy „apa már megint szerelmes”, nem igazán szeretem hallgatni. Amúgy én mindig szerelmes vagyok. És büszke erre. Ami hasnak snicli, léleknek szerelem. A panírozás: liszt, kukoricából. Tojás mindegy, jól felverve. LIBAZSÍRT bele. Ez garantálja, hogy a prézlit a tojás nem áztatja el. Egyébként egészséges, tele telítetlen zsírsavakkal, transz nulla. Azonnal sütni, bele a forró mangalicazsírba, amit én hoztam haza zsírszalonna formában. Töpi fél óra alatt tűnt el a macskaszájakban. Kb. kettő centi legyen a zsír mélysége. Minden két szelet után leszűröm a zsírt, mert ugye, a lehulló panír a második menetben már megégne.

Langyos krumplisalival tálalom, ami kiflikrumpliból, lila hagymából készül, borecetes-borsos majonézzel leöntve. A majonézt természetesen én keverem, a bóti tele van minden szarral.
Én nem krumplit eszem hozzá, hanem Lehelről házi vajacskát óvatosan melegítem, nehogy megégjen. Cukrot karamellizálok benne, majd a hámozatlan birsalmacikkeket kb. három percig dinsztelem az anyagban. Tányérra szedem, a karamelles vajjal leöntöm. Remélem, jó lesz. Mint a bőrös malac. Azt azért elmondanám, Nagymamától tanultam főzni, de Molnár B. Tamás & Bittera Dóra gasztroújságíróknak is sokat köszönhetek.