Rendhagyó barangolók következnek, mert nem a városok nevezetességeit szeretném bemutatni, hanem néhány híresebb karnevált. Az apropót az szolgáltatja, hogy nemrég lett vége a farsangi időszaknak, és mostanában érdekelni kezdtek a különböző népek hagyományai, szokásai. Szóval nem ússzátok meg, kaptok egy kis ízelítőt a kutatásaimból.

A karnevál gyökerei mélyre nyúlnak vissza: az ókori római szaturnáliáktól a görög Dionüsszosz-ünnepig, sokféleképpen ünnepelték a tél végét, a tavasz közeledtét. Ezeket az eredetileg pogány szokásokat az egyház később vallási tartalommal töltötte fel, így váltak az emberek életének részévé.

A karnevál szó eredetére több magyarázat is van. Talán az áll a legközelebb a valósághoz, amely szerint a „carne vale” azt jelenti: ég veled, hús. A farsang időszaka ugyanis a vízkereszttel (január 6.) kezdődik, és a húsvétvasárnapot megelőző 40 napos böjt kezdetével zárul. Ebben az időszakban nem voltak mezőgazdasági munkák, lehetett pihenni, szórakozni, illetve az emberek jól teletömték magukat minden földi jóval, abban a hiszemben, hogy ettől a termés jobb, az állatok kövérebbek lesznek.

Farsang/karnevál idején mindent lehet, a világ a feje tetejére áll: az örökösen kordában tartott indulatokat végre szabadjára lehetett engedni. Velence szigorúan hierarchikus társadalmában nagyon nagy szükség volt arra, hogy az alacsonyabb származásúak – ha csak egy kis időre is – egyenrangúnak érezzék magukat az uralkodó osztállyal. Az álarcot is azért kellett viselni, hogy a különbségek eltűnjenek, így a felszín alatt forrongó indulatok némileg lecsillapodhattak.

Az előbbieknek ellentmond ugyan, de a maszkviselésnek igen szigorú szabályai voltak. A legkorábbi dokumentum, amelyben erről szó van, 1268. május 2-án kelt. A XIV. századtól újabb törvényeket hoztak, amelyekben a romló közmorált igyekeztek javítani, hiszen a velencei polgárok picikét szabadosabban viselkedtek, mint azt akkoriban illett volna. Az 1339. február 2-i szabállyal megtiltották a maszkosoknak, hogy éjszaka az utcákon mászkáljanak. 1458. január 24-én pedig egy olyan törvényt hoztak, melynek értelmében nőnek öltözött férfiaknak tilos volt zárdába vagy szerzetesrendbe belépniük. Ebben a szellemben készült az 1603. február 3-i törvény is: a maszkosoknak nem volt szabad a zárdákba belépni, egy apáca jelenlétében leülni, illetve velük beszélni. Ugyancsak tilos volt a templomokba fegyvert vagy olyan eszközt bevinni, amivel kárt okozhattak. Később már be sem léphettek álarcban a templomokba. Annak érdekében pedig, hogy az erkölcstelen viselkedés szörnyű következményeit elkerüljék, a város vezetése csak a karnevál és egyéb hivatalos ünnepségek alkalmával engedélyezte a maszkok viselését.
Ne gondolja azt senki, hogy ezeket a szabályokat nem kellett komolyan venni. A rendeletekben gondosan lefektették azt is, hogy mit érdemel az a bűnös, aki megszegi a törvényt. Férfiaknak két év börtön, 18 hónap gálya (megbilincselt bokával kellett evezni!), valamint 500 líra büntetés járt. A nőknek korbácsolás a Szent Márk tértől a Rialtóig, majd a téren két oszlop közé kikötötték őket, és mindenki gúnyt űzhetett belőlük. Négy évig nem léphettek a Velencei Köztársaság területére, és még 500 líra büntetést is fizetniük kellett.
1650. január 15-én egy kiáltványban megerősítették az álarcviselés szabályait: továbbra is tilos volt a szent helyekre maszkban belépni, valamint vallási ruhákat álarccal együtt viselni. A karnevál idején kívül a délelőtti órákban nem volt szabad dobolni, de még táncolni sem az utcákon. Mivel nagyon sok nemes arra használta az álarcot, hogy elkerülje a hitelezőket a kaszinóban, maszkban tilos volt játszani (ez egy 1703-as törvényben található). 1699-ben és 1718-ban megtiltották az álarcviselést nagyböjt idején, 1776-ban pedig egy újabb rendeletben kimondták, hogy a nők csak maszkban és köpenyben mehetnek színházba – ezzel a családok becsületét igyekeztek megóvni.
1797-ben, mikor Napóleon aláírta a Campo Formio egyezményt, Velence az Osztrák–Magyar Monarchia irányítása alá került, Lombard-Velencei Királyság néven. Ausztria 1798. január 8-án átvette a város irányítását, és betiltotta mind a karnevál megrendezését, mind az álarcviselést bármilyen magán- vagy hivatalos ünnepélyen. Két évszázad után, 1980-tól indult el újra ez a hagyomány, napjainkra ismét turistalátványossággá vált, vonzó célponttá téve Velencét.

A karnevál hosszát a középkortól kezdve a város vezetése állapította meg. A legtöbbször december 26-tól hamvazószerdáig tartott, de ezt azért rugalmasan kezelték. A maszkok viselését már október 1-jétől engedélyezték, és nem volt szokatlan, hogy nagyböjt idején estélyeket vagy banketteket rendeztek. A Festa della Sensa idején – ezt májusban tartottak, és a tenger ünnepe volt – szintén engedélyezett volt az álarc- és jelmezviselés.
A „giovendi grasso”, azaz a karnevál csütörtök napján a város polgárai hivatalos ünnepségen vehettek részt. Ilyenkor a dózse és vendégei az erkélyről üdvözölték az embereket, különböző mutatványosok szórakoztatták a nagyérdeműt, mint például a Herkules (neki az erejét lehetett próbára tenni), illetve a Török (ő pedig egy akrobata volt, aki a Szent Márk tér egyik tornyából ugrott le egy kötéllel – ez elég hátborzongató lehetett!). De volt még tűzijáték, szabadtéri előadások, akrobaták, kötéltáncosok és bábjátékosok is. A nyilvános rendezvényeken túl a nemesek házaiban, palotáiban nagyszabású bálokat tartottak, ahol szerencsejáték folyt.
Húshagyó csütörtökön felvonulást rendeztek hajó formájú kocsikon vagy egyéb díszítésű szekereken járva körbe a várost. Utána pedig előadások és színjátékok voltak – ez a híres-neves „commedia dell’ arte”, amely a színház kialakulásához vezető út egyik állomása volt. A darabokat a szekereken vagy kisebb pódiumon adták elő. Érdekesség, hogy a nézők beleszólhattak a színészek játékába, és ha elég hangosak voltak, akkor akár meg is változtathatták az eseményeket. Ehhez elég könnyen alkalmazkodtak a színészek, nem lévén szövegkönyv, csak egy vázlatos cselekménysor. A komédiák híven tükrözik az akkori társadalmi hierarchiát, hiszen olyan figurákról van szó, amelyeket könnyű eljátszani, mint a gazdag, öreg és zsugori kereskedő (Pantalone), a mindentudó okostojás (Balanzone). De megemlíthetnénk még Brighellát, a ravasz szolgát, az együgyű Harlequint, vagy a fortélyos szolgálólányt, Colombinát. A népszerű és elképesztően lusta bohóc, Pulcinella (nálunk Paprika Jancsi) érdekes módon nem velencei ihletésű, hanem Nápoly környékéről származik.
Az eseménysor utolsó napján szimbolikusan megölték a karnevált, hogy elűzzék a tél rossz szellemét.

A legnépszerűbb hely, ami a karnevál központjának mondható, az az il Ridotto a Szent Moiséban. Ez egy állam által felügyelt játékbarlang volt, amelyet 1638-ban nyitottak és 1774-ben zártak be. Fennállása alatt több ezer velencei játszott itt, és gazdagította a városkasszát megannyi dukáttal. Az il Ridotto csak a karnevál idején állt nyitva.

A karnevállal kapcsolatban két „hírességet” lehetne megemlíteni, aki szorosan kapcsolódik az eseményhez. Egyikük Carlo Goldoni (1707–1793). Ő színdarabokat írt, és műveiben olyan sokszor említi a karnevált, hogy azok nagyon pontos kordokumentációknak számítanak. Goldoni egyébként nem nézte jó szemmel a luxust és a hivalkodást, darabjaiban sokkal egyszerűbb, visszafogottabb szórákozási formát támogatott. 2007-ben, a művész 300 éves születési évfordulója előtt tisztelegve, a karnevált az ő emlékének szentelték.

Biztos vagyok benne, hogy a másik nevet mindenki ismeri, hiszen ki ne hallott volna Casanováról. Túl a mítoszon, a valóság az, hogy ő testesíti meg a XVIII. századi élvhajhász, buja és dekadens életformát. Egy személyben volt költő, író, feslett erkölcsű szoknyavadász gazember, okirat-hamisító és megrögzött szerencsejátékos, kém és szökevény, istenkáromló és ateista…. elég összetett személyiség lehetett. Maszkja takarásában bejutott a legjobb szalonokba, a legdivatosabb színházakba és az il Ridottóba. Rengeteg pénzt elherdált, és nem riadt vissza a legnyomorúságosabb bordélyházaktól sem. Bármerre járt, botrányokat hagyott maga után.

A maszkviselés, azontúl, hogy remek szórakozás és turistalátványosság, jó hatással volt az álarckészítők munkájára. Az állandó kereslet folyamatosan fejlesztette a maszkkészítés művészetét. Velence nyilvántartást vezetett azokról az iparosokról, akik ezzel foglalkoztak. A maszkok eleinte papírból, viaszos vászonból készültek, később már nemesebb anyagokból is, mint a selyem és a bársony, díszítésnek pedig csipkét és gyöngyöket is használtak. Ha a városban járunk, feltétlenül keressünk fel egy ilyen üzletet, és gyönyörködjük a sokszínű és változatos formájú álarcokban.

A velenceiek hagyományos jelmeze a bauta volt, ezt a nők és a férfiak egyaránt viselhették. Egy hosszú fekete köpenyből, háromcsúcsú kalapból és egy fehér maszkból állt. A bauta teljes anonimitást biztosított viselőjének, enni és inni egyaránt lehetett benne úgy, hogy nem kellett levenni. A hölgyek viselhették még a morettát is. Ez egy ovális, fekete bársonyból készült maszk volt, amit a hátsó felére rögzített gombbal tartottak az arcuk előtt úgy, hogy azt a foguk közé vették. Nagy népszerűségnek örvendett a domino, amely egy hosszú köpeny volt kapucnival, ez szintén teljesen elfedte a viselője arcát, alakját. A larva vagy volto pedig tipikusan velencei jelmez: hófehér maszk, háromszögletű kalap és köpeny. Azok, akik nem engedhették maguknak a drága ruhákat, bérelhettek egyet. Már akkor léteztek használtruha kereskedések, ezeket revendigolának hívták.

A karneválnak vannak szimbolikus édességei is. Ezek kukoricalisztből készült kekszek, fánkok, amelyeket borba vagy krémbe lehet mártogatni. Azok a cukrászok, akik a süteményekkel foglalkoztak, az Arte dei Scalateri iskolához tartoztak. A scalate egyébként szintén sütemény volt: grillrács vagy pici létra formájú tészta. A leghíresebb finomságok a fritelle és a galani, ezek receptjét pedig leírom, ki lehet őket próbálni!

Fritelle:

Hozzávalók: 20 g élesztő, ½ kg liszt, 3 dl tej, 2 tojás, 10 dkg cukor, olaj a sütéshez

Egy tálban keverjük össze a lisztet, a cukrot, a tojásokat, a tejet, és keverjünk hozzá egy csipet sót. Adjuk hozzá az élesztőt, és ízesíthetjük mazsolával, reszelt citromhéjjal vagy reszelt almával. Tegyük félre kelni, azután kerek formával szaggassuk ki, és forró olajban süssük aranybarnára. Porcukorral meghintve tálaljuk.

Galani (vagy crostoli)

Hozzávalók: ½ kg liszt, 10 dkg cukor, 5 dkg vaj, 2 tojás, 125 cl fehér bor, csipet só, reszelt citromhéj, rum vagy ánizslikőr, olaj a sütéshez

Gyúrjunk tésztát a hozzávalókból, és hagyjuk fél órát pihenni. Ezután nyújtsuk ki olyan vékonyra, amennyire tudjuk, majd vágjuk csíkokra. A közepüket picit vágjuk be, és formázzunk belőle buborékot. Végül forró olajban süssük ki, hagyjuk kihűlni, majd ezt is porcukorral megszórva tálaljuk.

(képek: www.webshots.com, www.comune.venezia.it )