Janikovszky Éva: Égigérő fű (részlet)
Az egyik házban az a jó, hogy egészen magas és új, a másikban meg, hogy olyan kicsi és régi. A ház, ahol Dezső bácsi lakott, nagyon régi lehetett. Még szú is volt benne, igaz, hogy csak az emeletre vezető falépcső korlátjában. De azért ha az ember egyedül maradt a lépcsőházban, és nagyon fülelt, akkor hallhatta, hogy perceg. A falépcsők is úgy recsegtek, ahogyan csak az egészen régi falépcsők szoktak, mintha örülnének, hogy még egyáltalán akad, aki fölmegy rajtuk.
Misuval jól jártak a falépcsők, mert mióta itt nyaral Dezső bácsinál, sokszor megy föl rajtuk, s mindig vigyáz, ha kettesével veszi a lépcsőfokokat, hogy visszafelé azokra lépjen, amelyek fölfelé kimaradtak. Mert Misu igazságos és jószívű gyerek.
Huszonkét falépcső vezet az emeletre, ezt Misu mindjárt az első napon megszámolta, és tizenegy lépcsőfok után következik a lépcsőforduló. De nem olyan tenyérnyi, mint az egészen magas, új házakban, hanem akkora, mint egy kisebb szoba. A bal oldalán egy pad áll. Oroszlános pad. A két faragott oroszlán a pad karfáját díszíti: az innenső határozottan barátságosabb képet vág, mint a fal melletti. Ami érthető, mert unalmas lehet folyton a fal mellett állni.
Ablaka is van a lépcsőfordulónak, nem is akármilyen, hanem színes üvegablak. Mint egy kastélyban vagy egy templomban.
Az ablakból ugyan két helyen kitört a színes üveg, de ez sem baj, mert igazából éppen a lyukon keresztül lehetett az udvarba lenézni.
Márpedig az udvarba érdemes volt lenézni, nemcsak azért, mert ott mindig történt valami, hanem azért is, mert nagyon helyes kis udvar volt. Sárga kőkockái ragyogtak a tisztaságtól, s a közepén, mint egy darabka dzsungel, ott pompáztak a lakók legszebb cserepes növényei. Valamelyik mindig virágzott közülük.
Az udvarhoz tartozott még a szürke macska, aki nem is ebben a házban lakott, hanem a szomszédban, de ide jár át lustálkodni, mert a sárga kőkockák még akkor is jó langyosak, amikor már nem süt ide a nap.
Négy lakás volt az egész házban, no meg Dezső bácsi műhelye.
Dezső bácsit úgy hívták, hogy Dezső Dezső, és ez ki is van írva a földszinti műhely fölött függő cégtáblára. Csudaszép volt ez a cégtábla, egy lovat is festettek rá felszerszámozva, és Dezső bácsi neve mellett aranykoszorú ékeskedett. Mert Dezső bácsi aranykoszorús lószerszámkészítő, ami azt jelenti, hogy kapott egy aranykoszorút festve, amiért olyan szép lószerszámokat tudott csinálni.
De hiába készített Dezső bácsi akármilyen szép lószerszámokat, ezeket senki sem vette meg tőle. Annál több kutyapórázt, nyakörvet és szájkosarat adott el. Annyi kutya fordult meg naponta a lószerszámokkal telezsúfolt műhelyben, hogy a szürke macska már rájuk se nézett. Tudta, miért hozzák őket Dezső bácsihoz.
Dezső bácsi lakása az emeleten volt, de oda csak aludni járt. Egyébként az egész napot a műhelyben töltötte. Talán azért, mert nem volt se felesége, se gyereke, csak lószerszámai, és azokat itt tartotta műhelyben, hát itt érezte jól magát.
De azért mindig vágyott egy unokára. Ezt ő maga mondta, amikor apa idehozta Misut, hogy vigyázzon rá, amíg ők elutaznak. Azóta már az is kiderült, hogy éppen ilyen unokára vágyott, mint Misu. Ami nagy szerencse, mert vágyhatott volna éppen másmilyenre is.
Misu nagyszerűen értett a kutyákhoz, és naphosszat elhallgatta Dezső bácsi lótörténeteit, persze nem egyhuzamban. Amelyik úgy kezdődött, hogy „lovaskatona-koromban”, azt végighallgatta, de amelyikben nem volt katona, csak ló, annál egy idő után izegni-mozogni kezdett a kisszéken, és kifelé figyelt az udvarba. S ha meglátta odakint Poldi nénit, kezében a locsolókannával vagy egy lekváros kenyérrel, hát hat lóval sem lehetett visszatartani.
Misu gyakran eltűnt a műhelyből, s ha nem került elő, Dezső bácsi mindig tudta, hogy hol keresse. Legtöbbször Poldi néni konyhájában találta meg, amely első pillantásra jobban hasonlított egy pálmaházhoz, mint egy konyhához.
Poldi néni és Poldi bácsi a fölszint 2.-ben lakott sok-sok virág között. Poldi néni meg a virágok egész nap itt laktak, de Poldi bácsi csak késő délutántól másnap reggelig, mert napközben a parkot őrizte a város másik végében. Poldi néniék nagyon szerették a virágokat, s a virágok is nagyon szerették Poldi néniéket. Különben nem növekedtek, lombosodtak, virágoztak volna olyan hálásan, olyan szorgalmasan a szobában, a konyhában és az udvarra nyíló ablakok virágládáiban. Poldi néniék ajtaja körül repkény kúszott a falra, s olyan sűrűn fonta be az ajtófélfát, hogy alig lehetett tőle az ajtót becsukni. Ezért aztán a földszint 2. ajtaja egész nap tárva-nyitva állt, ami nem is szúrt volna szemet, ha nincs ott mellette a fölszint 3., amely örökké zárva volt. Lakattal, vaspánttal.
A földszint 3. zárjait és lakatjait egy szürke ruhás, fekete kalapos hölgy zárta-csukta, akit Kamilla kisasszonynak hívtak. Mindig lehetett tudni, hogy mikor jön vagy megy, mert ilyenkor csörömpölt a kulcsaival. Reggel elment, délután hazajött, de Misu hiába köszönt neki olyan hangosan, mintha a néni süket volna, nem lehetett vele összebarátkozni. Csak biccentett, és keresztülnézett Misun.
A földszint 3. ajtaja akkor is zárva volt, ha Kamilla kisasszony otthon tartózkodott. Csak olyankor belülről.
Határozottan titokzatos volt a földszint 3. Misu pedig gyűjtötte a titkokat. De hiába faggatta Poldi néni, hogy mi lehet a lakattal zárt ajtó, rácsos ablak mögött, Poldi néni csak annyit mondott, hogy virág, az biztosan nincs, mert az ki nem bírná.
Az utolsó 100 komment: