Amikor megvettem ezt a könyvet, még nem tudtam, mi az igazi szorongás. Aztán megtudtam. Nem azért, mert kábítóztam vagy ittam volna. Csupán azért, mert ugyan előttem is ott volt az élet, és én is „elvesztettem a használati utasítást”.
Néhanap rám tör a rettegés újfent. Akkor előveszem ezt a kötetet, beleolvasgatok és arra gondolok, ha ő is túlélte, talán nekem is sikerül legyőznöm a félelmeimet.
Marie-Gisele Landes-Fuss művét azoknak ajánlom, akiket megérintett a kilátástalanság szele, azoknak, akik úgy gondolják, nem képesek újra fent lenni. Nem könnyű, persze. De sikerülhet. Csak akaraterő és idő kérdése.
„– Rohamod volt. Injekciót kaptál. Most már minden rendben van – mondta egy hang fölöttem. A hang fölött mosolygott valaki. Egy nő. Mögötte sárga falak, két másik ágy, könyvespolc, egy ronda, kövér néger nő fényképe aranyozott keretben, a komódon valami növény. A nő lehajolt. Nagytotálban kaptam a mosolyt. Eszembe jutott: ja, ez Linda. Hirtelen minden eszembe jutott. A vörös barakk. A kábítószer nélküli kábítósok. Amerika. A roham. A rohadt életbe! A roham. Rettenetesen szégyelltem magam. Rám tört a rettegés, összeszorult a gyomrom. Rosszul lettem… Belekapaszkodtam a karjába. Felüvöltöttem: – El akarok menni innen. Adjátok vissza a gyógyszereimet, hogy elmehessek. El akarok menni. Adjátok vissza a gyógyszereimet, amit elloptatok. Beledöglök, ha itt maradok. Nem akarok Amerikában megdögleni. Nem akarok megdögleni. – Linda odaült mellém. – Dehogy fogsz megdögleni – mondta. Mesélni kezdett, mindenfélét, megnyugtató hangon. Hogy hatvanketten vannak a barakkban, és mind átmentek ezen. Hogy majd elmúlik, csak idő kérdése. Hogy… Belevájtam a körmöm a sárga szövetbe. Üvöltöttem: – Pofa be, azonnal add ide a gyógyszereimet, te szemét. A gyógyszereimet, rohadékok, vagy felgyújtom ezt a barakkot. Megkapjátok a magatokét, hogy így fogva tartotok. Megfosztva a jogaimtól. A jogomtól. Az egyetlen jogomtól, amire igényt tartok. A boldogsághoz való jogomtól. A kábítószerhez való jogomtól. Ide a gyógyszereimet, vagy megkeserülitek. Még nem tudjátok, kivel van dolgotok. Értesíteni fogom a francia konzult. És az ügyvédemet! Nagyon híres ügyvéd! A francia sajtó botrányt fog csapni! A barakkot meg, puff, örökre becsukják! A kábítószer nélküli kábítósokat meg börtönbe csukják! Buddhát is börtönbe csukják! Hívd ide. Azonnal. Beszélni akarok vele. – Most nem ér rá. Különben is mit mondanál neki? – Hogy nincs joga itt tartani. – Linda fekete szemében minden fény kihunyt. – Senki nem tart itt erőszakkal. – Megpróbáltam felkelni. A szorongás letepert, mint valami hullám. Majd megfulladtam. Alig kaptam levegőt, azt se tudtam, hol a fejem, a lábam, semmit. Persze, hogy nem fogok megdögleni. Csak beledilizek. Hiszen a kijárat ott van valahol, öt percre. Én meg ott kucorgok a lepedőmön. Rosszul vagyok. Előttem az élet, csak elvesztettem a használati utasítást…”
(Fordította Xantus Judit, 1987, Magvető Kiadó, Budapest)
Az utolsó 100 komment: