A szilvalekvár I.
1970-ben, mikor az indián nyár reménytelenül őszbe fordult, kora reggel Guzmics kilépett a ház kapuján. A ház egy hatalmas, L alakú ház volt, a város főterén, a sarkon. Tele megalázó társbérletekkel. Az oldalsó kapun indult el a posta irányába, nem szeretett volna senkivel találkozni.
Egyik kezében vödör, a másikban egy szeneslapát. Sietve haladt célja felé, kissé görnyedten, az eszközeit lóbálva siettette testét. Aggódva pislogott jobbra-balra, feleslegesen. Olyan korán nemhogy ismerős, még idegen sem láthatta meg, kivéve az igavonó lovak és a kocsisok, a közeli piacra menetben. A postánál egy stoptábla miatt a szekerek megállni kényszerültek, a lovak engedvén a természet szavának, ürítettek. Guzmics tehát sietve lapátolt a vödörbe, s ment, amerről jött, bevágva maga mögött a kaput. Aztán belülről nekidűlt, megkönnyebbülve fújtatott. Jó nagy kapu volt, kétszárnyas, nehéz, egyik szárnyból nyílt a gyalogos ki-bejárat.
Guzmics, merthogy akkor már hívónevét elnyerte, igen jámbor, 14 éves fiú volt. A házmesterné fia, akinek akkora feje, mint a bazilika kupolája. Ebből néztek ki egymástól távoli, savószínű szemei, az értelem szikráit cseppet sem szórván, pedig négy évig figyeltem. Guzmicson nem múlt, buzgón látogatta a helyi kisegítő iskolát. Igyekvő fiú. Talán akkor lehetett hatodikos.
Ebbe a nagy házba érkeztem én meg említett év augusztusának legvégén, Apám kíséretében albérlőnek, hogy a város veretes iskolájában sikeres diák legyek. Sikerült is sikereket elérnem, Apám meg jöhetett simítani, mondanám ma, miért nem Füzesabonyba íratott. Oda csak fél óra a vonat, nem tizennégy.
Apám, aki méhészhez méltón tehetséges szálláscsináló lévén, már jó előre megfogadta „hivatalos” gyámomul a főbérlő idős házaspárt, Rózsika nénit és Feri bácsit. Egyenes, nyitott emberek voltak, megszerettek, befogadtak, és azt hiszem, sokat köszönhetek nekik. Már tudom.
Rózsika néni erős, nagydarab asszonyként él emlékeimben, valószínűtlen domborulatokkal, mondhatnám, monumentális jelenség, jó értelemben. Jelentős végtagokkal.
Feri bácsi, mintegy másfél fejjel alacsonyabb önmagával minden reggel kiballagott a Szentgyörgyvári-hegyre, a szőlőbe. Ha télen nem oda, el fűzfavesszőt vágni, folyosón kosarat fonni, aztán ki a piacra, eladni. A hegyen Noha bort csinált a Noha szőlőből. Két alkalommal tudott érzelmi kitörést kicsikarni asszonyából négy év alatt. Csuklási roham kapta el reménytelen bebaszikálva, ekkor Rózsika néni kegyetlenül csapkodta oszlopnyi combjait lapáttenyereivel, konyhában, sámlin ülve, könnyezve hahotázva. Aztán ölben vitte urát az ágyba.
Amikor vitt minket a vonat, megtudtam, a házban lakik egy majdani osztálytársam, Pál. Szüleivel, nagymamával. Hamar haverok lettünk. Kegyetlenek.
Szégyenletesen kegyetlenek, és ugyan ki más lehetett volna a célpont, mint a jámbor Guzmics?
Rózsika néninek egyszerűen Lükealadár. Szerette is.
Nem hagytunk ki egyetlen lehetőséget sem a kínzására, menekült előlünk, ilyenkor jellegzetes dőlt testtartásához még busa fejét is leszegte, szinte a hóna alatt pislogott hátra, megmenekül-e?
– Guzmics! Szoktál hokizni? – álltuk útját egyszer.
– Nincs is jég – felelte a földet bámulva.
– Nem úgy, így! – mutatta Pál az ősi mozdulatot.
Szegény elpirult, és bevallotta: – Igen.
– Guzmics, aki hokizik, az meghal! – szegeztem neki.
Két hétig üldöztük, de nem hitt nekünk, akkor jött a végső érv:
– Guzmics, ha nekünk nem hiszel, kérdezd meg anyukádtól.
Így apasztják el kegyetlen kamaszok Guzmicsok gyönyörének vékonyan csordogáló forrását.
Az októberi estén meghozták a sógorék a lekvárnak való zalai besztercei szilvát, magozták, felezték. A házmesteri lakás előtt felállították az üstházat.
Hajnalban pedig az engedelmes Guzmics elment lótrágyát szedni, mert azt mondták neki, menjen.
Iskolába indulva még láthattam, Rózsika néni és házmesterné hogyan tapasztják az üst alját, Guzmicsnak hála. Késő délutánig főzték szakadatlan kevergetés közben, amíg párolgott. Amíg lekvár nem lett belőle.
Nem tudom, ma sem, mit kellett volna mondanom. Rózsika néni akkor rögtön derelyét csinált a friss lekvárral töltve, hozta kedvesen szobámba. Én mint Guzmics, szemem lesütve, csak annyit tudtam kinyögni:
– Képtelen vagyok enni belőle.
Nagyon megbántottam, szó nélkül vitte egyhuszas lépteivel.
Hogy tudtam volna elmondani, miért? Ott álltam mindenkitől messze, aki addig számított, bizonytalanul, s nem tudtam, benne bízhatom-e? Elmondhatom-e a nyolc évvel azelőttieket?
Nem tudtam. Nem mentegetőzöm.
Mostanában sokszor gondolkodom. Mi is fogyhatott el előbb, a trágya vagy Guzmics alázata?
Mindegy, de hogy a következő három évben nem kínáltak szilvalekvárral, az biztos. Mint ahogy az is, hogy Guzmicsot ma Tibinek szólítanám. A mondat másik felét sem titkolnám, hogy aki nem, az is meghal.
Az utolsó 100 komment: