Az egyik legnagyobb hajómérnöki tévedés megértéséhez szükséges a korabeli történelmi háttér ismerete. II. „Nagy” Gusztáv Adolf atyjától, az 1611-ben elhunyt IX. Károlytól három háborút és egy romba döntött országot örökölt. Az 1617-ben tartott örebrói országgyűléstől kezdve a svéd országgyűlés a király, az országot annak távollétében vezető öttagú tanács és a négy rend képviselői közötti tárgyalások színhelye lett. Ugyanazon az országgyűlésen elfogadott vallási jogszabály értelmében hazaárulásnak számított katolikusnak lenni, külföldi katolikus iskolába vagy egyetemre járni.
A svéd birodalmi gyűlés azzal a feltétellel egyezett bele a svéd hadsereg anyagi szponzorálásába, hogy az a háborút idegen földön vívja. Miután ez megtörtént, Gusztáv Adolf kihasználta a lengyel–török háborút, és 1621-ben hátba támadta gyűlölt unokatestvére, Zsigmond király Lengyelországát. A jezsuiták vagyonát elkobozták, a kolostorok könyvtárait felpakolták és Uppsalába küldték. (A példa ragadós volt: az Európában működő svéd hadvezérek attól fogva mindent hazaküldtek, amire rátették a kezüket.) A Mare Balticum – a Balti-tenger – Mare Suecicummá vált.
Gusztáv Adolf lelkében a vallásos buzgóság a dicsőség és hatalom utáni vággyal keveredett. Saját kezdeményezésre közös protestáns európai frontot hozott létre a Szent Liga – Zsigmond, Ferdinánd császár, a katolikus német hercegek és a spanyolok – ellensúlyozására. Sokat nyomott a latban Gusztáv Adolf sógora, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem támogatása. (Mária Eleonóra svéd királynő és Brandenburgi Katalin erdélyi fejedelemasszony nővérek voltak.) A legnagyobb anyagi támogatás váratlan helyről érkezett: Richelieu kardinális, a katolikus Franciaország minisztere, „az ellenségem ellensége a barátom” elv alapján pénzelte Gusztáv hadseregét. A háborúhoz csapatszállító hajókra volt szükség, ezért Gusztáv Adolf parancsára, 1625-ben megkezdték a modern svéd hadiflotta kiépítését.
Az 1500-as évek tengeri hadviselésére az ellenség hajóinak megcsáklyázása, legénységének harcképtelenné tétele, és lobogójának bevonása volt jellemző. A kezdeti, ímmel-ámmal leadott ágyúlövések után a vállalkozóbb szellemű fél szorosan az ellenséges hajó mellé férkőzött, csáklyák, vasmacskák segítségével magához kapcsolta, majd kézitusával döntötte el a harc kimenetelét. A XVII. század második felétől kezdődően már a nagyméretű „sorhajók” játszották a főszerepet. Az ellenséges hajóhadak felsorakoztak, és kezdetét vette az ágyúpárbaj. Hogy az ágyúknak szabad tere legyen, a hajóknak sorban, egymás mögött kellett haladniuk. Az nyert, akinek több hajója maradt.
A Gusztáv Adolf nagypapájáról elnevezett Vasa hadihajó magán viselte mindkét technika jeleit. Az ágyukkal nem fukarkodtak: a két fedélzeten összesen 64 darab, közel egytonnás ágyú torka meredt a csukható ablakokból az ellenségre. A vízrebocsátás, azaz az első, ún. szűzút előtt Klas Fleming tengernagy parancsára harminc legény futkorászott fel s alá a királyi palota előtt kikötött Vasa fedélzetén. A Vasa veszélyesen megingott, és majdnem beledőlt a vízbe. Ennek ellenére sor került a felavatásra.
1628. augusztus 10-én a Stockholmot környező dombok feketélltek a néptömegtől. A svéd díszlövést követően – egymás után két-két ágyúlövés – a hatvanegynéhány méter hosszú, háromszáz katona és tengerész szállítására tervezett Vasa hadihajó elindult a tenger felé. A mai Tivolihoz (Gröna Lund) közeli Beckholmen szigeténél járt, amikor a vitorlákba belekapott a hirtelen támadt szél. A hajóóriás megbillent, az alsó fedélzet ágyúnyílásain beözönlött a víz, a királyi hajóhad gyöngyszeme az oldalára billent, és a meghívott celebritásokkal a fedélzetén, hatalmas bugyborékolás közepette elsüllyedt. A fedélzeten tartózkodó száznegyvenöt meghívott közül ötvenen a hullámokban lelték halálukat.
A svéd nem sokat rágódik a balfékség okozta tragédiákon. Hiába állt ki éveken keresztül a nagyárboc csúcsa a vízből, az esemény feledésbe merült, és a Vasa szőrén-szálán eltűnt. (Ehhez részben hozzájárult az is, hogy az 1697-es tűzvészben odaveszett a királyi palota könyvtára.)
A hadihajó roncsát fanatikus kutatómunkával Anders Franzén amatőr kutató találta meg 1956-ban. A Keleti-tengerben az alacsony sótartalom miatt nem él meg a hajóféreg, ezért az 1200 tonnás, 62 méter hosszú hadihajó viszonylag jó állapotban volt.
A Vasát több évi konzerválási előkészület után 1961-ben, 333 évvel a katasztrófa után, a roncs alatt vízsugárral fúrt alagutakon keresztül áthúzott acélkábelekkel kiemelték, és a Djurgården-sziget partjához vontatták.
Több költöztetés után egy modern, légkondicionált hodályban lelt végleges otthonra. A Vasa-múzeum a belvárostól tíz-tizenöt percnyi gyalogútra, a Skanzen szomszédságában van.
A hatalmas hodályban félhomály uralkodik.
A tartósító vegyszerrel impregnált hajóra nem lehet fel-, rá- vagy bemenni. A hajó köré emelt emeleteken valamivel jobb a világítás. Itt az akkori hajósélet kellékeit bemutató eredeti tárgyakat és maketteket állították ki.
A színpompás Vasát pirospozsgás arcú, aranyozott hajú, duci angyalok, rózsaszín mellű hableányok, római harcosok vulgáris színorgiája díszítette.
A hajó néhány díszítő elemét restaurálva állították ki.
A szobrok eredeti színeire a fadarabokon maradt festéknyomokból, és a korabeli díszítési szokásokból következtettek.
A konyha a hajó legalsó szintjén volt. Hatalmas vasüstben főzték az árpakását és a borsófőzeléket, melyhez időnként sózott-szárított húsból és halból főztek rátétet. A friss nyersanyag ritka volt, mint a fehér holló. A téglából emelt tűzhelynek kéménye nem volt, a füst a padlózat résein keresztül keresett utat felfelé. Meg oldalra. A tisztek a kajütökben, asztalnál ülve óntányérból ettek. A legénység az ágyak mellett, fatányérból vagy agyagedényből evett a félhomályban: heten egy tányérbó, ki késsel és fakanállal, ki meg az ujjaival.
A búvárok vajat is találtak egy fával bélelt, ónból készült csöbörben. Per Edvin Fälting, a búvárok főnöke nem bírt ellenállni a csábításnak, és megkóstolta a 333 éves tejterméket. Száját kis idő múlva ótvaros hólyagok lepték el.
Sörből a napi fejadag - nem annyira a hangulatkeltés, mint a sok sós étel miatt - három liter volt.
A tengerfenéken talált csontvázakból összepasszított mintacsontvázak üvegkoporsóban pózolnak a látogatóknak.
A „maradék” a múzeum közelében fekvő tengerésztemetőben, Anders Franzén sírja közelében levő tömegsírban várja a feltámadást.
Végezetül talán annyit, hogy Svédországban minden szabad, amit nem tiltanak. A múzeum legfelső szintjére épített „árbockosárba” például nyugodtan be lehet lépni. Amit pedig ki lehet hagyni, az a félóránként beharangozott "ismertető film" megtekintése.
Az utolsó 100 komment: