Éppen művelődésszervezőként dolgoztam, ami nem is áll messze a hivatásomtól, lévén népművelő a végzettségem, s azon gondolkodtam, milyen elfoglaltságot tudnék ajánlani kis falunk lányainak-asszonyainak. Úgy véltem, olyanra van szükségük, ami nem kerül sokba, mellette tudnak rádiót hallgatni, tévét nézni, viszont beszélni nem. Az első és utolsó szemponttal partnerüknek szándékoztam kedveskedni, hátha így előbb tudomásul veszik a hölgyek legújabb szenvedélyét.

A nyugdíjasklubból és az aerobikcsoportból összehívtam néhány reménybeli műhelytagot egy kis mikrotérségi információcserére, vagyis pletykálkodásra.

Közel húszan – pontosan tizenhárman – vállalkoztak is a kalandra. Tudtam a kötelességemet,  ezért eltökéltem, hogy én is bővítem az ismereteimet, miközben közösséget fejlesztek. Egy hét múlva már tanulgattuk a csuhébaba-készítést Rózsika nénitől; Marika a gobelinvarrás művészetébe vezetett be bennünket. Minden nagyon szép, minden nagyon jó volt, mégsem voltunk teljesen elégedettek. Kerestem az újabb, izgalmas technikákat.

És akkor jött Magdi, foltvarrótanfolyamot tartani. Szerelmes lettem. Nem Magdiba, hanem a foltvarrásba, magyarul patchworkbe. Annak ellenére, hogy szerintem nem tudok varrni, mégis egyre-másra kerültek ki a kezem alól a takarók, párnák, falvédők és táskák. Azt hittem, ettől a műfajtól már semmi sem tántoríthat el. Főképp nem a gyöngyfűzés. Hiába kapacitált Szidi, a mester, hogy próbáljam ki, erősen ellenálltam. Végső érve az volt, hogy ez becsületbeli ügy, ha más technikákhoz is leültem példamutatóan, most is tegyem azt. Leültem.

Akkor még nem tudtam, hogy teljesen elvesztem. Meggyőződésem volt, hogy sosem fogok tudni egyetlen egy nyakláncot sem megfűzni. Mert a tűt sem láttam, nemhogy rajta a lyukat. A harmadik összejövetelen azért felsikíthattam örömömben. Nemcsak megtaláltam, de a cérnával bele is találtam a lyukba!

Ezután nagyon vidám és egyben idegesítő napok következtek: sehogy nem sikerült felszedni a tűre a gyöngyöket, mindig elpattogtak. A klubszoba és otthon a hálószoba csillogott-villogott az elszökkent drágaságoktól. De ekkor már módfelett vágytam arra, hogy produkáljak valamit. Ugyanis elbűvöltek Szidi láncai, karkötői. Még a takács-csomó sem tántorított el attól, hogy megtanuljak gyöngyöt fűzni. Balkezes lévén, fejjel lefelé néztem a mintákat; kicsit furán, jobbról balra haladtam, ám kitartottam. Annyira, de annyira örültem az első láncomnak, hogy el sem mondhatom!

Ezután nem volt megállás. Teljesen elmerültem az új szerelemben. Bújtam az újságokat, könyveket, a netet tanácsok, leírások után, és csak fűztem-fűztem éjjel és nappal. Eltelt pár hónap, mire újra egyensúlyba került az életem, és a gyöngyözés mellett újból anyaként, feleségként és háziasszonyként is működöm. Nem múlik el úgy nap, hogy ne fűznék valamit. Elmondhatom, hogy örömteli az elfoglaltságom, boldogan készítem az ékszereket. Szüntelenül rabul ejtenek a pompás színek, a változatos formák, a játék velük. Az én szememben játék, kaland a gyöngyfűzés. És ki ne vágyna Huckleberry Finn lenni?  Még ha először kötelességtudatból is.