Janikovszky Éva: Égigérő fű (részlet)
De most senki nem nézett össze, mert Poldi néni éppen a ház lakóit hívta meg az ünnepi uzsonnára. Csak a szürke macskát nem találta, hiába kereste.
Mire felvirradt az ünnep napja, a kredenc is felköltözött az udvarról az emeletre. A sárga kőkockák tisztán ragyogtak a napfényben, a leander új virágokat nyitott.
Az emeletről szorgalmas kopácsolás hallatszott: Oszkár kalapálta össze a kettéfűrészelt karosszékeket. Bertamama tágas konyhájában már minden a helyén volt. A hatalmas konyhakredenc is egy darabban állt, sárgaréz veretei vidáman csillogtak.
− Ugye, mondtam – simogatta végig kedvencét egy puha ronggyal Bertamama –, hogy nem érdemes búslakodni? A régi házunkban már úgy megszoktam ezt a kredencet, hogy észre se vettem, most meg elgyönyörködnék benne napestig.
De gyönyörködésre most csak Misunak maradt ideje, amíg kiválogatta egy nagy dobozból a konyhakredenc fiókjaihoz való kulcsokat. Ami igaz, az igaz, ennél szebb konyhát elképzelni sem tudott volna. Virág ugyan nem volt benne, mint Poldi néninél, de látszott rajta, hogy ebben a konyhában főzni szoktak. Sőt érezni is lehetett a szagát.
A süteménynek, amelyet Bertamama utasítására Poldi néni rakott nagy kerek tálakra, dió- és lekvárszaga volt. De mi volt ez a sült kacsához képest, amit Kamilla kisasszony szedett ki a sütőből! A kacsasült nemcsak illatozott, hanem barátságosan sercegett, és hívogatóan piroslott.
Bertamama megkopogtatta egy villával, hogy elég ropogós-e, mert Oszkár csak ropogósan szereti. Közben elmesélte Poldi néninek és Kamilla kisasszonynak, hogy karácsonykor mindig pulykát, újévkor pedig malacot szokott sütni. Természetesen ropogósra.
Misu arra gondolt, hogy vajon nem kellene-e a karácsonyi szünetben meglátogatnia Dezső bácsit. Biztosan jól esne neki, ha már unokájává fogadta.
Odabent a szobában Oszkár a bútorokat szögelte össze, Síróbaba pedig a poharakat törölgette fényesre, amelyekből a málnaszörpöt isszák majd az ünnepi uzsonnán.
− Marad egy kis fenyődeszkán – mondta Oszkár. – Éppen egy virágállványra való.
− Majd megmérem, hogy mekkora hely van Kamilla néni ablaka alatt – ajánlkozott Síróbaba.
− Az jó lesz – helyeselt a szenesember, aztán tovább kopácsoltak, tovább törülgettek.
Amikor már az utolsó pohár is fényesen ragyogott, Síróbaba rápillantott Oszkár nagy kezére.
− Segítesz majd nekem kiszedni a perselyből a pénzemet? Úgy kellene kiszedni, hogy ne kelljen összetörni a perselyt.
− Persze, hogy segítek – mondta a szenesember.
− Tudod, szeretnék neki egy piros kalapot venni karácsonyra. Segítesz majd kiválasztani?
− Akár holnap! – mosolygott rá a szenesember, és akkorát ütött az utolsó szögre, hogy az egészen összekunkorodott.
Bertamama kihívta Oszkárt a konyhába, hogy megmutassa neki a kacsasültet.
− Mit gondolsz, fiacskám, elég ropogós? – kérdezte aggodalmasan.
Oszkár nem akart elhamarkodottan nyilatkozni, ezért levágta a kacsa két combját, az egyiket Misu kezébe nyomta. Kiderült, hogy a kacsa éppen a legjobb.
− Nyugodtan sütheti a mama a következőt – jelentette ki Oszkár, és Bertamama már hozta is a következő tepsit a következő kacsával.
Kamilla kisasszony tálcára rakta a poharakat. Mostanában mindig beszédes kedvében volt.
− Már másodszor virágzik az orgona – újságolta ragyogva.
− Hol? – kérdezte Poldi néni.
− Ó, az elfelejtettem! A rádió mondta be. El sem tudja képzelni, mennyi jót hall az ember. Tudnék erről egyet-mást mesélni.
Oszkár leült az egyik konyhaszékre, és várakozóan Kamilla kisasszonyra nézett.
Kamilla kisasszony pedig mesélt szerető szívű szomszédokról, aranyos kedélyű rendőrökről és liftekről, amelyek olyankor is járnak, amikor nem is kell.
Misu és Síróbaba le-föl rohangált a recsegő lépcsőkön. Hol a poharakat, tányérokat vitték le meg a málnaszörpös üvegeket a szalmaszálakkal, hol meg székeket cipeltek le az emeletről az udvarra.
Mert bármennyi titok pattant ki és oldódott meg az elmúlt napokban, a legeslegnagyobb titkot ma délután kellett felfedni, hat óra tíz perckor, amikor Poldi bácsi hazaér. Egy perccel sem hamarább. De addig át kellett cipelni darabonként szenespincéből, össze kellett illeszteni, és meg kellett locsolni.
A biztonság kedvéért Síróbabát küldték a sarokra őrködni, nehogy Poldi bácsi idő előtt betoppanjon.
Fáradtságot nem kímélve dolgozott mindenki. Másfél óra múlva már föl is söpörtek a titok után. Sőt kezet is mostak.
Poldi néni szuszogott egyet, megigazította a kontyát, és leült a lócára várni.
− Megenged, Zsófika? – hajolt meg előtte az aranykoszorús lószerszámkészítő.
Egyszóval még csak háromnegyed öt volt.
Poldi néni elégedetten nézett végig a valóra vált álmon.
− Kár, hogy azt a csomagot nem vitték még föl Bertamamáék – akadt meg a szeme a sarokba állított, nagy papírdobozon. Mert ő is olyan volt, mint Poldi bácsi, mindent észrevett.
Nemsokára a ház minden lakója megjelent az udvaron. Alig fértek el a lócán meg a körbe rakott székeken.
− Milyen gyorsan elrepült ez a nap – sóhajtott fel Poldi néni, és Misunak most már eszébe sem jutottak a vadlibák.
Dezső bácsi az óráját nézte.
− Még két perc – mondta.
Poldi néni remegő kézzel vette elő a kis csengettyűt, amivel karácsonykor szokott Poldi bácsinak csöngetni, hogy bejöhet már, mert kész a karácsonyfa.
És akkor nyílt a kapu.
− Szép jó estét kívánok! – köszönt rájuk Poldi bácsi.
− Csakhogy végre itt vagy, drága Poldikám! – mondta Poldi néni, és megrázta a karácsonyi csengettyűt.
Misu nem értette, hogy ettől mért kell mindenkinek könnyeznie, még neki is.
− Mindenütt jó, de legjobb itthon – csuklott Poldi bácsi hangja. – És most már a szép zöld gyep sem hiányzik.
Mert a sárga kőkockás udvar közepét gyönyörű gyepszőnyeg borította. Szebb, mint a parkban. Még kis százszorszép is nyílt rajta itt-ott, de gyomnak nyoma sem volt. Látszott, hogy a gyeptéglákat nagy gonddal válogatták ki, és mesterien állították össze. Szinte hívogatta a vendégeket.
Kezdődhetett az ünnepi uzsonna. Először az ünnepelt heveredett le a földre a fűre, a többiek pedig köréje telepedtek. Bertamamának hoztak egy nyugszéket is, hogy kényelmesebben üljön, hiába tiltakozott ellene.
Poldi néni és Síróbaba a süteményt meg a málnaszörpöt kínálta körbe, a szenesember pedig a szalmaszálakat osztogatta. Bizony elfeledkezett arról, hogy Kamilla kisasszonynak keresztben lyukas szalmaszál jusson.
− Ó, hát ez nem is lyukas! – mondta kissé csalódottan Kamilla kisasszony, amikor egyhuzamban sikerült a pohárból kiszívnia a málnaszörpöt. – Pedig mennyivel jobb az, ha mindig marad az ember poharában egy kevés málnaszörp.
Poldi bácsi elérzékenyülten simogatta a gyepet.
− Ezt a meglepetést! – mondta. Hogyan is tudtátok ilyen titokban tartani?
És akkor megint mindenki összenézett, ebben az ügyben utoljára.
− Menjetek föl az emeletre játszani, Piroska! – küldte a gyerekeket Kamilla kisasszony, mert kissé szorosan voltak a gyepszőnyegen.
− Mér hív téged Kamilla kisasszony Piroskának? – kérdezte Misu csodálkozva.
− Mert ez az igazi nevem – válaszolta Síróbaba. – A másik csak azért ragadt rám, mert kiskoromban sokat sírtam.
− Igazán? – csodálkozott Misu, de azt, hogy mosolyog, nem lehetett látni, mert már sötétedett.
Valahonnan a magasból macskanyávogás hallatszott.
− Ez a szürke macska lesz! – kiáltotta Piroska, és már szaladt is fölfelé a lépcsőn. Misu alig érte utol.
A szürke macskát a padlásfeljáróban találták meg. Öt kiscicája született, azt akarta elújságolni.
− Hát ezért nem találtunk! – guggolt le mellé Misu.
− Jaj, de aranyosak! – suttogta Piroska. – Minden lakásba jut egy kiscica. És egy még marad is.
− Az a miénk lesz – mondta Misu. – Én jövőre is ide jövök nyaralni.
− Én is – ígérte Piroska.
Aztán leültek az oroszlános padra, és lóbálták a lábukat.
− Te, nem lesz abból baj – kérdezte Misu –, hogy Kamilla néni most mindent olyan szépnek lát? Amióta a GRADICSEL-ben dolgozik, azt hiszi, hogy mindenki jó, pedig azért az se igaz.
− Lehet – bólintott Piroska. – Lehet, hogy baj lesz belőle. De mégsem olyan nagy baj, mint amikor azt hitte, hogy mindenki rossz.
− Valamit csinálni kellene, hogy ne csalódjon az emberekben – mondta Misu. – Mert az borzasztó volna, ha csalódna.
− Tudod mit? – ugrott föl a padról Piroska. – Nekem eszembe jutott valami. Próbáljuk a rosszakat megjavítani! Most úgysincs más dolgunk, az utolsó titok is kiderült.
Pedig ebben az egyben tévedett Piroska, mert a sötétedő udvar sarkában lapult még egy titok, egy nagy papírdobozba csomagolva.
A kerti törpe volt, amit a főparkigazgató mégiscsak elküldött Poldi bácsinak, de a nagy hurcolkodásban senki sem vette észre.
Nem is baj. Erre a napra úgyis elég öröm jutott. És így legalább marad másnapra is.
VÉGE
Az utolsó 100 komment: