7. FEJEZET.

«CSENDET kérek!» — kiáltotta a felügyelő. « «Folytassuk a kihallgatást. Kit látott Ön a strandon és a folyóparton?» — ismételte Olivér felé fordulva. «Hát Mókus Mikit láttam a parton,» — felelte az Elefánt, — «és Cininét, meg a gyerekeket a strandon… Ó! és még Harcost, a héját, láttam az égen.»

Dermedt csend lett. Még a légy zümmögését is lehetett volna hallani. Mindenki felfogta Olivér utolsó szavainak borzalmas jelentőségét. Anélkül, hogy bármelyikük is szólt volna, mindnyájan tudták, hogy nem fogják viszontlátni szegény kis Parmezánt! Cininé összeesett. Ravaszdi felügyelő tíz évet öregedett öt másodperc alatt. Tompa hangon megszólalt;

«Attól félek, barátaim, hogy szolgálataimnak ezek után már nem veszitek hasznát. Olivér, aki itt van körünkben, nyíltan megadta Parmezán eltűnésének magyarázatát. Isten veletek, barátaim, Isten…» nem tudta befejezni mondókáját, könnyekben tört ki.

?

Ekkor ijesztő huhogás hallatszott a bagoly fája felől. Ez volt a harmadik és utolsó figyelmeztetés. Amint mindenki felnézett, Horatio éles hangon így kiáltott:

«Ostoba társaság! Nem látjátok, hogy Parmezán, elrablójával együtt, ott van közöttetek?»

Mielőtt tovább olvasnátok, igyekezzetek olyan okosak lenni, mint Horatio, a bölcs bagoly, aki mindent kitalált, pedig ő sem tudott többet, mint ti.

8. FEJEZET.

MINDNYÁJAN úgy néztek fel, mintha villám sújtotta volna őket. «Nincs veszteni való időnk», — kiáltotta Horatio. «Parmezánt most meg kell mentenünk! Gyülekezzetek mindnyájan, leszállok, hogy elmagyarázzam a helyzetet.»

Sötétedett, így a bagoly már egészen jól látott. Utasítására összegyűlt a kis csoport, míg a bagoly hatásos szárnycsapkodással leszállt, csőrében ágat tartva.

Ezután minden nagyon gyorsan történt. Horatio egyenesen Olivér ormánya felé tartott és megcsiklandozta azt az ággal. Az eredmény megdöbbentő volt. Az elefánt egész testében megrázkódott és hatalmas hapci -val kitüsszentette Parmezánt, egyenesen Cininé kitárt karjaiba.

Egyszerre hihetetlen hangzavar keletkezett és ilyen felkiáltások hallatszottak:

«Én nem tettem, Uram, esküszöm, nem tettem…»

«Gyere a karomba, drágaságom!»… «Cini, cini, nagyon éhes vagyok!»… «Jó öreg Horatio! Egész idő alatt tudta!…» «Életem legnagyobb meglepetése!»… «Nyugalom, vigyázzon a lábamra!»… «Ha az emberek gyakrabban mosnák az orrukat, nem találnának benne egeret!»… stb., stb.

Hugó vetett véget a kavarodásnak, mondván:

«Csend legyen! Csend legyen! mondani szeretnék valamit! …Mindnyájunknak szüksége van egy kis pihenésre. Azt indítványozom tehát, hogy mindnyájan gyerünk a házamba uzsonnára. Tudós barátunk, Horatio, étkezés után hajlandó nekünk elmondani, hogyan jött rá a rejtély megfejtésére.»

Erre éljenezni kezdtek, és mindenki nekilátott a bambusz-szörpnek és finom egércsemegéknek. Ekkor néma csönd közepette Horatio, a bagoly, felállt és megkezdte mondókáját.

9. FEJEZET.

«MINDENEK előtt», — mondta a bagoly, — «elismeréssel kell adóznom Ravaszdi felügyelő úr nagyszerű munkájának. Az ő okos kérdései nélkül soha sem jöttem volna rá az igazságra!» (Halljuk, halljuk!)… «A lényeges dolog, amely elkerülte a figyelmet, az, hogy országunk történelmében nincs rá példa, miszerint egy egeret elraboltak volna, anélkül, hogy az cincogott volna. A tanúk egybehangzó vallomásai szerint cincogás nem volt hallható, kivéve röviddel ezelőtt, mikor Parmezán gyengén segítségért kiáltott, és csak Cininé, az anya ösztönével, hallotta azt meg; én pedig ugyanakkor, figyelmeztettelek benneteket. Így mindenekelőtt arra a következtetésre jutottam, hogy bűncselekmény nem történt és hogy Parmezán eltűnését valamilyen más okra kell visszavezetni. Elismerem, az a tény, hogy az egérnyomok a homokban hirtelen abbamaradtak, igen zavarbaejtő volt. Mégis, — talán emlékeztek rá, — akkor hallattam első huhogásomat, mikor kiderült, hogy a lábnyomok csak két lábnyira a parttól szűntek meg. Ekkor már kezdett előttem derengeni a különös igazság. Mikor Olivér kijelentette, hogy kissé eldugult az orra és hogy éppen a part szélén tüsszentett, véleményem teljesen kialakult. Elfelejtettem az összes gyanúsítottakat, beleértve Harcost, a héjat, ezt a sötét egyéniséget, és harmadik s utolsó huhogásomat hallattam, mert szegény kis Parmezánt az éhhalál, vagy fulladás veszélye fenyegette.»

«A dolog pontosan így történt: Parmezán, Vaksi lakához érve, beszaladt az üres házba, (emlékeztek rá, a Vakond bevásárolni volt)… Látta a világosságot a hátsó bejárat felől és végigszaladt a házon, ki a szabadba. Alig érkezett ki, ugyanabban a percben Olivér éppen a feje felett tüsszentett. Az egérke megrémült a hangtól és vaktában felszaladt az elefánt ormányába! Most azt fogjátok kérdezni… «Hogyan lehetséges, hogy Olivér ezt nem vette észre?»… A válasz egyszerű, barátaim, méghozzá ugyancsak kérdés: Mik a megfázás tünetei? Dugulás az orrban és enyhe, csiklandós érzés.»

«Nem csoda tehát, hogy Olivér nem érezte, vagy látta Parmezánt. Mert, ugyebár, egy egér lábának gyenge kapirgálása észrevétlen marad egy elefánt náthája mellett? A többit kitalálhatjátok. Parmezán, rémületében magán kívül, menedéket keresett az egyetlen lyukban, amit talált, nevezetesen Olivér ormányában, és olyan magasra felszaladt, hogy nem talált vissza! Köszönöm, hölgyeim és uraim, szíves figyelmüket.»

UTÓSZÓ.

HÁLA Horatio bölcsességének, a dolgok szépen elsimultak, Olivér azóta a legjobb barátságban van Parmezánnal és öt fivérével, és sokat játszanak és mulatnak együtt a strandon, a tónál. Cininé és Hugó büszkén és megkönnyebbülten nézik őket.

Parmezán egészen otthonosan szaladgál fel-alá Olivér ormányán és néha, különösen játékos kedvében, így szól hozzá: «… De Olivér, kérlek, …nehogy tüsszents!»

«Légy nyugodt,» — mondja Olivér, «…egy elefánt nem felejt!»

VÉGE