Bár először azt terveztem, hogy valami komolyabb témáról írok, végülis úgy döntöttem, hogy a novellák tengerében egy szusszanásnyi szünetet engedek nektek, és inkább az én személyes kifőzdémről emlékezek meg. Egy kis 50-60 fős cégnél dolgozom, egy kisebb irodában, ami egy néhány évtizede átalakított régi villeépületben működik. A villa udvarán felhúztak egy modern épületet a garázsoknak, amit aztán a cég a beköltözés után a közfalak kiverésével egy kis konyhává és egy érkezővé alakított át. Itt rendezték be a céges konyhát, ami talán az új főnök feledékenységének köszönhetően maradhatott itt és működik nagy örömünkre a mai napig.

Nagyon hasonlított az ezt megelőző sok-sok beszélgetéshez. Többnyire valamilyen írásmű volt a téma. Általában ő elemezte az olvasottakat, de igyekezett úgy előadni, hogy ötleteket adjon a másiknak a saját vélemény kialakításához. Szinte minden alkalommal jól szórakoztak.

Most valami furcsa volt. Még nem tudta pontosan meghatározni, hogy mit is érez. Gondolatai szokás szerint ide-oda csapongtak. No, nem azért, mert nem figyelt, vagy nem lett volna izgalmas a másik mondanivalója. Nem. Egyszerűen több dolog kavargott a fejében.

Először az lepte meg, hogy most nem egymás gondolatait kiegészítve, kicsit továbbgondolva beszélgetnek, hanem vitatkoznak. Ez nagyon váratlan volt. Hogyan lehetséges ez, amikor minden szó, minden fogalom megismerésénél ő is segített, ott volt. Hogyan lehet most a tőle is tanultak alapján éppen ővele vitázni?

Meg az is nagyon különös volt, hogy ezúttal a vita közben, szokásától eltérően nem akart mindenáron győzni. Nem akarta lehengerelni a másikat. Bár lehet, nem is sikerült volna. Inkább kíváncsi volt. Rájött, hogy ez most izgalmasabb, mint az eddigi beszélgetések.

Látta a másik gyengéit, de esze ágában sem volt kihasználni. Csak utalt rájuk, hogy felkészülhessen, és jól látta a másik érvelésének erősségeit is. Természetesen  most sem hagyta magát, nem is lett volna sportszerű. Vita közben egyre határozottabban tudta, mit is érez.

Nagyon büszke volt a lányára.

Csütörtök, péntek, szombat fesztivál volt nálunk, az V.Amstel Sörfesztivál. Nem szolgálhatok olyan élményekkel, mint Toma, de ez ilyen kifőzdés. Meg ilyen betűkkel tudok írni, ha elütne a többitől.

Szóval, a IV. Amstel Sörfesztivál, a belvárosi söröző tövében, pontosan április 30-án volt. Közvetlen a hagyományos fáklyásfelvonulásnál. Ez abból állt, hogy kiraktak pár sörsátrat padokkal, felfújtak egy ugrálóvárat, odaparkolt egy lakókocsis kürtőskalácsos, de ő volt a legéberebb, mert már reggel kinyitott és az egész fesztivál dél körül kezdett feléledni. Minden nap arra jártam el és olvastam a programot. V. A. Sörfesztivál: ilyen táncosok, amolyan együttes satöbbi. Aztán ez zárta az ajánlót: pörköltek: szarvas, marhalábszár, vaddisznó. Eszembe jutott, hogy a IV. Sörfeszten is  ez a három pörkölt volt. Lehet a vadászok telelőtték a fagyasztót.

Szerelem

A forró augusztusi hőség úgy árasztotta el a várost, mintha az utolsó csepp levegőt is ki akarná szorítani belőle. Mindenütt lehetett érezni: a kávéházak teraszán, a kikötőben, a múzeumokban, a templomok karzatán. Az emberek lakásaikba húzódtak a forróság elől, a mentősök hideg vizet osztogattak az utcákon.

A tér közepén álló szökőkút valószínűleg a reneszánsz kor gyermeke lehetett; széles medencéjén szőlőkacsok és levélindák tekergőztek, melyek a vékony oszlopon üldögélő nőalak lábainál értek véget. Mellette huncut mosolyú, apró puttó táncolt, kezében felajzott íjat tartva, célzásra készen. Kettősük elnéző mosollyal szemlélte az ezüstös vízsugarak alatt kacagó lányokat. Fiatalok voltak, szépek, csinosak, karcsúak. Egyikük fehér ruhában nevetve lépett el a ráfröcskölt víz elől. A hosszú vörös hajú azonban összefont ujjait a szökőkút medencéjébe merítette, utána szaladt, és rárázta a kezében tartott vizet. A vízcseppek gyémántokként ragyogtak világos hajában. A téren sétálók elmerengve nézték szórakozásukat, tekintetükkel követték a fehér, sudár alakot. A harmadik lány is őt figyelte, arcán a mosolyt hirtelen meglepettség váltotta fel, elkerekedő szemmel, izgatottan a lány után kiáltott. Nevét hallva a fehér ruhás hátrafordult, így nem vette észre a vele szembejövő embert. Az összeütközés kibillentette egyensúlyából, ám az idegen még azelőtt elkapta, mielőtt a földre esett volna. Pillantása a karját fogó kézre tévedt. Hangja a torkára forrt. Felnézett az ezerszer látott arcba, tekintete elidőzött a férfi markáns vonásain, csibészes mosolyán. Zöldesbarna szeme vidáman csillogott, tekintetét az övébe fúrta és mindaddig fogva tartotta, amíg arcon csókolta és magához ölelte. Szívük egy ütemre dobogott.

A szökőkúton a puttó elégedetten mosolygott. Nyilának nyoma sem volt.

Minden éjjel erre ment haza. Ilyenkor már alig jártak az amúgy forgalmas utcán, így aztán nem nagyon volt félnivalója. Épp ezért nem is ijedt meg, inkább megilletődött, amikor felemelték a földről. Összegömbölyödött, ahogy kiskorában tanulta, és szuszogva várta, mi történik. Hirtelen az éjszakánál is feketébb sötétség vette körül. És valami nagyon büdös, erjedt szag. Nem ismerte ezt az illatot, és fájt, ahogy erőszakosan az orrába tolakodott. Hallotta a durva röhögést is, igaz, nem tudta, mi ez a furcsa, rekedten gurgulázó hang. Amikor visszapottyantották a járdára, már érezte, hogy valami nem stimmel. Nem látott. Valami nagyon szorította. Egyre jobban elkábult az átható bűztől, és kezdett nagyon megijedni. Vakon botorkálva megindult arrafelé, amerre a biztonságot jelentő kertet sejtette. Nem vette észre, nem vehette észre, hogy rémült forgolódása közben épp az ellenkező irányba tart. Kiszaladt az útra.

Szerencséje volt, a kocsik sorra elszáguldottak mellette. Fülsiketítő volt a zaj; az a valami, ami szinte megfojtotta, többszörösen felerősítette az autók fékjének nyekergését. Nem tudta, mit csinált rosszul, mi lehet ez az élesen szorító fájdalom a torka körül, és már rettenetesen szeretett volna a vackába jutni. Őrült félelmében ide-oda szaladgált, hátha nekimegy a járdának és végre hazatalál, de sehol sem ütközött a betonszegély ismerős keménységébe.

Piros autó fékezett éktelen csikorgással. A sofőr kiszállt, és keservesen káromkodott. Hogy az a...!

A férfi óvatosan felvette az úttestről. Megfogta a sündisznó fejére préselt sörösdobozt, és egy hirtelen mozdulattal lerántotta. Tenyerében tartva odavitte a kerítéshez, és gyengéden berakta a kertbe.

Hazaérkezett.