Szerelem

A forró augusztusi hőség úgy árasztotta el a várost, mintha az utolsó csepp levegőt is ki akarná szorítani belőle. Mindenütt lehetett érezni: a kávéházak teraszán, a kikötőben, a múzeumokban, a templomok karzatán. Az emberek lakásaikba húzódtak a forróság elől, a mentősök hideg vizet osztogattak az utcákon.

A tér közepén álló szökőkút valószínűleg a reneszánsz kor gyermeke lehetett; széles medencéjén szőlőkacsok és levélindák tekergőztek, melyek a vékony oszlopon üldögélő nőalak lábainál értek véget. Mellette huncut mosolyú, apró puttó táncolt, kezében felajzott íjat tartva, célzásra készen. Kettősük elnéző mosollyal szemlélte az ezüstös vízsugarak alatt kacagó lányokat. Fiatalok voltak, szépek, csinosak, karcsúak. Egyikük fehér ruhában nevetve lépett el a ráfröcskölt víz elől. A hosszú vörös hajú azonban összefont ujjait a szökőkút medencéjébe merítette, utána szaladt, és rárázta a kezében tartott vizet. A vízcseppek gyémántokként ragyogtak világos hajában. A téren sétálók elmerengve nézték szórakozásukat, tekintetükkel követték a fehér, sudár alakot. A harmadik lány is őt figyelte, arcán a mosolyt hirtelen meglepettség váltotta fel, elkerekedő szemmel, izgatottan a lány után kiáltott. Nevét hallva a fehér ruhás hátrafordult, így nem vette észre a vele szembejövő embert. Az összeütközés kibillentette egyensúlyából, ám az idegen még azelőtt elkapta, mielőtt a földre esett volna. Pillantása a karját fogó kézre tévedt. Hangja a torkára forrt. Felnézett az ezerszer látott arcba, tekintete elidőzött a férfi markáns vonásain, csibészes mosolyán. Zöldesbarna szeme vidáman csillogott, tekintetét az övébe fúrta és mindaddig fogva tartotta, amíg arcon csókolta és magához ölelte. Szívük egy ütemre dobogott.

A szökőkúton a puttó elégedetten mosolygott. Nyilának nyoma sem volt.