Mivel a délvidékről türelmetlen morajt sodort errefelé a szél, nem merem tovább feszíteni a vargányák és tinóruk után érdeklődők idegeit.

Az eddigiekben jórészt, a pöfetegek és néhány fagomba kivételével a lemezes gombákról esett szó. A tinóruk, vargányák azonban kivétel nélkül csöves termőréteggel rendelkeznek. Zömük a nap átjárta lombos erdőket kedveli, de természetesen köztük is léteznek a fenyőerdőket kedvelő fajok. A tinóruk zöme ehető, de legalábbis nem mérgező, kivéve néhány fajt, akikkel azonban már nevük alapján sem érdemes ujjat húzni (sátántinóru, farkastinóru). Általános szabályként jellemző, hogy a mérgező tinóruk tönkje

- vörös
- hálózatos
- recés.  

Mindhárom jellemző egyidejű megléte esetén biztosak lehetünk benne, hogy mérgező tinórut találtunk, s bármilyen szép is az illető, hagyjuk magára.

Szimpatikus képviselőjük viszont a molyhos tinóru, szép világosbarna kalappal, sárga tönkkel. Finom, ehető gomba. Még viszonylag száraz, zsákmányszegény időszakban is találkozhatunk vele. Kalapja mintha velúrral lenne kárpitozva, tapintása bársonyos és bőrszerű. A termőréteg eltávolítása után bátran elkészíthetjük, felhasználásának csak a fantázia szab határt. Mivel a színét nem változtatja, szárításra is alkalmas.

Hasonlít rá a változékony tinóru, ez azonban elszíneződik. Aki szereti, az egye, sütés-főzés után fogyasztható, jómagam azonban nem szeretem, fogalmam sincs, miért. Talán túl kék?

Találkozhatunk az érdes tinóruk képviselőivel, tönkjük viszonylag hosszú és reszelőszerű a tapintása. Ehető, jóízű gombák, mindenféle módon elkészíthetők.

Nem jellemző tinóru-tulajdonság a burokmaradványok megléte, azonban közöttük is találunk különcöket, a gyűrűs tinórukat. Ezek ugyanolyan kedves lények, mint a többiek, viszont jól felismerhető gallérjuk van. A velük való bánásmód azonban visszatereli őket a nagy közös kondérba.

Elérkeztünk a kalapos gombák koronázatlan királyához, a vargányához. A nyári vargánya nevéhez méltóan kora nyártól megtalálható, őt váltja kis átfedéssel az ízletes vargánya ősz elejéig. Elkészítése öröm a szakácsnak, öröm a vendégnek, jellegzetes íze, illata feledhetetlen. A gombaporok alapösszetevője, szárítható, találkoztam vele ecetes formában is. Főételnek, köretnek, dísznek és egyáltalán, csak úgy. Szép nagy, kifejezetten rokonszenves gombák, kényelmesen terpeszkednek az avarban, és Buddha-szerű bölcsességgel szemlélik a világot. Mi meg jövünk, és jól megesszük őket. Hiába, a sors igazságtalan.

Nem akarom Toma kenyerét elvenni, gondolom, megtiszteli a társaságot valami jó kis vargányás szarvascomb vagy ilyesmi recepttel, persze, vörösborosan. Kakukkfűvel.

Kicsit szálljunk le a földre, és ne hagyjuk ki a szerény, ám nagyszámú galambgombacsaládot sem, vargánya utáni hajszánk közben úgyis lépten-nyomon beléjük botlunk. A galambicák rengeteg faja a szivárvány csaknem teljes spektrumát felöleli színezetét illetően. Halvány rózsaszíntől a mélybordóig, aligsárgától a sötétzöldig, piszkosfehértől a majdnemfeketéig. Ezek is finom, ehető gombák, különösen pörköltnek, azonban gyűjtésüknél egy apró trükköt be kell vetni. Mivel néhány fajuk mérgező, hasmarssal-hányással járó emésztőúti mérgezést okoz, ügyelni kell arra, hogy ezek a példányok ne kerüljenek a lábasba. A hánytató galambgombák zöme a pirosas színezetűek közül kerül ki. Ha a vágási felületet megnyaljuk és csípősnek érezzük, megtaláltuk a kidobandó példányt. A tesztet célszerű a szedéssel egy időben elvégezni, a galambicák ugyanis meglehetősen törékenyek, így felületes előkészítés esetén kerülhet az ételbe nem oda való kalap- vagy tönkdarab.

A kalandozást ideiglenesen felfüggesztve, a meglepetésszerű rajtaütésektől azonban nem elzárkózva, köszönöm a figyelmet.