Ezeket a sorokat már csak azok olvassák, akik úgy döntöttek, kíváncsiak a vallomásomra. Úgy érzem, ez egy őszinte nap, hát én is őszinte leszek veletek és leírom Kifőzde-függőségem történetét (nem titkolt célom, hogy a néma olvasókat szóra bírjam).

    Jó fél évvel ezelőtt véletlenül bukkantam rá a blogra, először csak a recepteket és Nadine kommentjeit olvasgattam néha-néha, aztán pár hét elteltével már nemcsak néha, hanem két-három naponta, és már nemcsak Nadine-ét, hanem a neki szóló válaszokat is. Aztán kezdtem kíváncsivá válni, és a posztokkal együtt olvastam én mindenkit...

    A sok-sok recepttel és leírással együtt végigizgultam Amadea és Gerle „randiját” (drukkoltam, de hiába), nyomon követtem Beni érkezését (sokszor sikítani szerettem volna, hogy én értem, mit akar mondani, ti miért nem??), jókat kacagtam Spájdi és Maybach humorán, irigyeltem Svati szókimondó  őszinteségét, izgultam N.Zoli jövőjéért, nevettem Tist  és Mariss megjegyzésein, csodáltam Toma gasztronómiai tudását, tyúkanyónak könyveltem el Cyant és asszisztáltam Jé angyallá válásához. De mindezt csendben és magamban!

    Szép lassan napi olvasója lettem a klubnak,  így jött el a karácsony. Szerettem volna én is beírni valamit, szinte mindegy volt, hogy mit, csak jó lett volna jelezni, hogy hahó, én is itt vagyok ám! De nem igazán tudtam, hogyan. A saját nevemmel és e-mail címünkkel nem akartam regisztrálni (gondolom, a hallgatagok közül sokan gondolkodnak így), mert egyszerűen könnyen beazonosítható vagyok, és nem biztos, hogy az utcában lévő nyolcadik szomszéddal szeretném megbeszélni az életem apró, csacska dolgait. Tudom, hogy ezeket a sorokat bárki olvashatja, de ugyanígy bárki írhatja is… 

    Mint mindig, most is a családom segített. Nekem ajándékozták egyik mesehősük nevét (Pálcika), és létrehoztak csak nekem egy e-mail fiókot (sokszor elfelejtem, hogy van). Így aztán szabaddá vált a pálya, rögtön írtam is egy pár sort. Nem terveztem nagy pályafutást magamnak. Az elején sokat bénáztam, értetlen voltam és ügyetlen, ráadásul lassú is (szerinted mi hogy kezdtük? – a szerk.), de a Kifőzde-brigád átsegített és biztatott. Talán ők jobban kitartottak mellettem, mint én magam.

    Ma már a Kifőzde része az életemnek. Vannak napok, amikor nem tudok benézni, ilyenkor visszaolvasok, mert minden sor és mindenki életképe érdekel.

    Kedves Néma Olvasóim (és persze, a hangosak is), olyan jó lenne a mai este arra érkezni a Kifőzdébe, hogy vidám beírásokkal van tele a poszt! Engem már egyetlen szmájli is boldoggá tud tenni (főleg Valentin-napon)... Ha csupán egyetlen embert is megérintettek a soraim, már volt értelme leírnom: a Kifőzde a szerelmem!