Kemény János uram őnagysága eközben vígan ült és mulatott Nagyszebenben. A jó úrnak kiváló szenvedélye volt az evés; ha az ország minden kereke kihullott volna is, mégsem kelt volna föl ebédjétől, s valamennyi tanácsosai közt legfontosabb ember volt mindig a szakács.

Éppen ebédnél fogjuk őt találni. A községháza egészen rendelkezésére levén bízva, azt udvari kísérete végképp elfoglalá; az udvaron sarkantyús, vasas katonák incselkednek a szolgálattevő szász menyecskékkel; az őrségre rendelt egypár német muskatéros a kapufélfának támasztotta puskáját, s ismeretséget kötve az ételt visszahordó kuktákkal, nagy jukunditással dalol hirtelenében tanult magyar nótákat a kezével magasra tartott pohár bornak, s táncol valami nagyon ártatlan táncot, egyik térdét a levegőbe emelve, míg a magyar testőrhajdúk, sárga dolmányban, zöld zsinórral nagy hallgatva ülnek itt-amott a fal mellett, meg sem nézve a kezükbe nyomott kupa bort, hanem csak nagy komolyan beöntve az illető helyre egy hajtókával, s visszaadva az üres kupát a barátságos kulcsárnak, ki maga is alig áll a lábán, s nevetve kínálgat boldogot, boldogtalant, s mintha könnyebben esnék neki hátrafelé menni, mint előre, neki-nekifarol az ételvivő szakácsnak, ki magasra tartva kezeivel egy-egy ezüst tálon majd egy Bábel tornya mintájára épült, fölcukrozott, virágozott és narancsozott mandulatortát, majd egy nagy, virágos porceláncsebret, amelyben forró puncsnemű ital fűszeres illata gőzölög szerte, majd egy nagy fatálat, melyen egy egész sült páva fekszik, pompás fejtollai s hosszú farka azon módon rajta hagyva – bámult terheivel alig tudott végigfutni az udvaron a nagy néptömegtől, mely ügyek-bajok elintézése végett tódult össze, s várja, míg a fejedelem megebédel, kapva azalatt bort, pecsenyét és süteményt, csak igazságot nem, miért jött.

Benn az étteremben már vígan vannak az urak és asszonyságok. Az ebéd már régen tart, és még soká fog végződni. A francia szakácsművészet minden tudományát remekbe látszik fölmutatni Kemény lakomáján. A természet minden országa ide van parancsolva az emberek ínyeit csiklandani. Amit Lucullustól kezdve a francia gourmand-okig föltalált a nyalánkság, ízletest, szokatlant, rendkívülit, itt össze van hordva. Nagy ezüst hűtőkben mindennemű hazai és külföldi borok, pompás velencei metszett és színezett kristályüvegekben; az ezüsttálakon a legritkább vadak és madarak különnemű elkészítéssel; reszkető, átlátszó rózsaszín kocsonyák, miknek magyar ember a nevét sem tudja; nádmézbe főtt ind gyümölcsök, kakastaréjból készült raguk, ismeretlen csigák, inkább szemnek, mint szájnak valók; óriás tengeri rákok, ritka tengeri halak, egészen fölcifrázva, ételek, mikről kényes finnyáskodásból hitették el magokkal az emberek, hogy jóízűek, mikor már a jót megunták; árticsóka, osztriga, teknősbéka, miket igaz embernek büntetés megenni; rettenetes pástétomok merő csukamájból készítve, nagy kosarakban rózsaszínű hattyútojások, miket a vendégek mulatságul magok főzhetnek meg a mindenki elébe rakott kis ezüst tojásfőzőben, alágyújtott borszeszlángban, s számtalan csodás ételneműek, miknek mindennapi ember rendeltetését sem tudja, s mindezek olyan halmazban, hogy hatannyi vendég is eleget látna belőlök; aztán a fűszeritalok mindenféle neme, ki milyet kíván, püspökital, barbarász, királypuncs vagy lengyel pálinka, semmi sincsen elfeledve.

Minden vendég háta mögött áll egy apród, nagyhamar elkapva előle a tele tányérát, mihelyt oda nem néz, s tisztával váltva föl; maga a fejedelem háta mögött Csáky László uram fia áll, ki büszke arra, hogy fia töltögethet a fejedelem poharába.

S a fejedelemnek sűrűen kelle töltögetni. Az erdélyi lakomák rendesen azon szoktak végződni, hogy az urak fogadásból nekiültek egymást leinni. Kemény János helyt szokott állni magáért. Most is fölhívta a bátrabbakat a szokott versenyre. Az urak nagyobb része nem fogadta el a kihívást, a Bethlenek, János, Farkas, Elek, ez a mindig józan faj, megköszönték a tiszteletet, és kihúzták magukat belőle, csak hárman fogadták el: Wenzinger, a német hadak vezére, egy magas, csontosképű, kopaszra nyírott férfi, világoskék szemekkel, kissé meghajlott nyakkal s alig látszó szőke szemöldökkel. A másik volt Béldi Pál, a székelység generálisa, háromszéki főkirálybíró, szép, kedves arcú férfi, komoly, magas homloka mély nyugalomra mutat, szelíd szemei kissé ragyogtak a bortól, hallgatag ajkai kissé mosolyognak, egyéb hatását nem venni rajta észre a bornak. Egyszerű, sárga kamukadolmány van rajta, piros ezüstös gombkötőmunka-övvel átkötve, fehér inggalléra szélesen kihajtva sötétkék nyakkendője fölött, sima hajzata középen kétfelé választva, fülei mögé van simítva, s egészen hátrahull, kezei finomak és fehérek; vele átellenben ül a másik vetélkedő, Bánfi Dénes, kolozsvári főkapitány, a vármegyék generálisa. Középtermetű, széles vállú, büszke ember, arisztokrata arcán valami vad negédesség uralkodik; nagy sűrű szakálla körös-körül meg van hagyva, sötét gesztenyebarna fürtei elöl rendezett csigás üstökben feküsznek homlokán, s kétfelől gazdag göndör fürtökben omlanak vállaira, gömbölyű arca természettől is piros, most a bor még elevenebbé tette. Ragyogó szemei villongva tekintenek szét, ha valakihez szól, tokáját alászorítja, nyakát félreszegzi, s éles, bántó hangon beszél, dacosan vagdalva hátra büszke fejét, vastag, fekete szemöldei untalan mozganak homlokán, végtelen lenézést tudva kölcsönözni arcának, öltönye sötétbíbor dolmány, nagy email gombokkal, mely fölé nehéz fehér selyemzeke van fölöltve, hattyúval prémezve, kis rubin gombokkal, a zeke rövid ujjai könyökön fölül nyitvák. Az arany vitézkötés úri hanyagsággal van félvállára vetve.

(Jókai Mór: Erdély aranykora)