Janikovszky Éva: Égigérő fű (részlet)
Még akkor is aludt, amikor Kamilla kisasszony ajtaján kora reggel dörömbölt a postás. Teljesen ismeretlen postás volt, mert az, aki huszonnégy éve hordja a házba a leveleket, biztosan nem mert volna Kamilla kisasszony ajtaján dörömbölni. Márpedig mást nem lehetett csinálni, mert ha Kamilla kisasszony otthon volt, akkor kikapcsolta a csengőt. Meg akkor is, ha elment.
Borzasztó fontos dolog állhatott a levélben, ez abból is látszott, hogy a borítékra nem ragasztottak bélyeget.
Az viszont nem látszott, hogy a postást a szenesember várja kint a kapu előtt. Csak a díszegyenruhás Poldi bácsi látta, aki éppen akkor indult munkába.
Rá is köszönt a szenesemberre, mert nem bánta volna, ha Oszkár megkérdezi tőle, hogy ugyan hova igyekszik ilyen ünnepi díszben. Akkor elmondhatná a főparkigazgatót, és talán szót ejthetne a titokról is, amit tegnap este egyes-egyedül hordozott, és még Poldi nénivel sem osztott meg. Csak az tudja, hogy ez milyen nehéz, aki próbálta.
A szenesember is nagyon megörült Poldi bácsinak, mert alig várta, hogy valaki megkérdezze tőle: mit keres itt ilyen korán reggel. Akkor ugyanis elmondaná, hogy a postást várja, aki első szóra vállalta, hogy kézbesít Kamilla kisasszonynak egy levelet. Poldi bácsi erre biztosan megkérdezné, hogy ugyan miféle levelet.
De Poldi bácsi egyáltalán semmit sem kérdezett. Csak várakozóan nézett Oszkárra. És Oszkár sem kérdezett semmit Poldi bácsitól. Némán szorongatták egymás kezét.
− Hát akkor minden jót! – adta föl a remény Poldi bácsi.
− Minden jót! – visszhangozta éppolyan szomorúan Oszkár. És úgy váltak el, hogy mindegyik tovább őrizte a maga titkát.
Persze, mert Misu még mindig aludt, és így nem volt, aki a titkok után szaglásszon.
Pedig már Síróbaba is szorgalmasan sírdogált, egyszóval mindenki talpon volt a házban.
Kamilla kisasszony ma olyan sietősen távozott – kalappal a fején –, hogy kis híján karambolozott a szürke macskával, aki elszámította magát, és rosszkor kanyarodott ki a lépcsőházból.
− Sicc! – szólt rá Kamilla kisasszony, és a szürke macska ebből megérthette, hogy azért semmi sem változott.
Dezső bácsi a szenespincében tárgyalt Oszkárral. Hogy aztán a régi titokról folyt a szó vagy az újról, azt nem lehetett tudni, mert nagyon vigyáztak, hogy senki meg ne hallja.
De valamiben megállapodhattak, mert Dezső bácsi áthozott a műhelybe egy nagy dobozt, amit gondosan becsomagolt újságpapírba. Azt sem lehetett látni, hogy milyen doboz, azt meg egyenesen lehetetlen volt kitalálni, vajon mi van benne.
Poldi néni feltűnően szórakozott volt ezen a reggelen. Már másodszor locsolta meg az ablakpárkány virágait, és kis híján Síróbabát is meglocsolta, mert az is olyan piros volt, és az ablakpárkányon kuporgott. Hiába, nagy nap ez a mai! Poldi néni igazán szívesen szorgoskodott a konyhában meg a virágai között, de ma azért sajnálta, hogy neki sosem volt állása, és így nem is mehet nyugdíjba. Gondolatai a főparkigazgatónál jártak, és azon töprengett, hogy vajon mit tesz Poldi bácsi, ha a főparkigazgató mondjuk szivarral kínálja. Poldi bácsi ugyanis nem dohányzott.
Síróbaba megpróbált Poldi nénivel beszélgetni, mert borzasztóan unatkozott az ablakpárkányon.
− Tetszett hallani, hogy kiraboltak egy bankot? – kérdezte.
− Annyi baj legyen, kislányom – válaszolta Poldi néni, aki éppen azon töprengett, hogy mekkora lehet egy kerti törpe.
Így aztán Síróbaba már nem mert azzal előhozakodni, hogy egy vonatszerencsétlenség is történt, pedig Kamilla néni, bármennyire sietett is, beszámolt neki a legfrissebb szerencsétlenségekről. Persze csak úgy kutyafuttában.
A legnagyobb újságot azonban úgysem mesélte volna el Poldi néninek Síróbaba. Azt a fiúnak tartogatta, aki még mindig nem jött lett az emeletről.
Síróbabának már megfájdult a nyaka, olyan sokáig nézett fölfelé.
S amikor végre hallani lehetett, hogy az a fiú, az emeletről, szalad már le a lépcsőn, abban sem volt sok köszönet, mert Dezső bácsi mindjárt nyakon csípte, és bezárkózott vele a műhelybe. Sőt Poldi nénit is odahívták. Kamilla néni ugyan százszor is elmondta, hogy ne álljon szóba senkivel, mert az emberek rosszak, de arról nem esett szó, hogy mit tegyen akkor, ha az emberek nem akarnak vele szóba állni. Úgy látszik, valóban rosszak. És Síróbaba ettől olyan szomorú lett, hogy még a sírástól is elment a kedve.
Pedig biztosan nem gondol ilyen rosszat az emberekről, ha sejti, hogy mért zárkózott be Dezső bácsi Misuval, Poldi nénivel meg a nagy dobozzal a műhelybe.
Ott ugyanis egy vadonatúj titok körvonalai kezdtek kibontakozni abból az újságpapírba csomagolt dobozból, amit Dezső bácsi éppen felbontott.
Ezer darab szalmaszál volt benne, mind az ezer hófehér selyempapír tasakba bújtatva. Hogy éppen ezer, azt a doboz oldaláról lehetett leolvasni, mert úgy ránézésre inkább többnek tűnt.
− Nincs sok időnk – mondta Dezső bácsi, és most igazán látszott rajta, hogy mint hajdani lovas katona megjárt egy-két háborút, és ért a haditervekhez. – A feladat az, hogy a szalmaszálakon középütt egy-egy lyukat fúrjunk. Természetesen keresztbe, mert hosszában amúgy is lyukas.
Ezzel fogott egy szalmaszálat, és egy jó nagy tűvel keresztülbökte. A szalmaszál hosszában kettéhasadt.
Mást talán elkeserített volna a kudarc, ám Dezső bácsi fogott egy másik szalmaszálat, s azon a bicskája hegyével fúrt egy lyukat. Előbb jobboldalt, aztán baloldalt. A szalmaszál nem hasadt ketté.
Az utolsó 100 komment: