Még csak reggel kilenc óra van, de már minden hely foglalt az egyetem óriási ebédlőjében. Hosszú asztalok mellett ülünk, kezünkben gőzölgő kávéscsészével, majszolgatjuk a sáfránnyal ízesített, dupla S formájú, rosszul sikerült diétás túróshoz hasonlítható mazsolás süteményt, a lussekatt-ot. Kint lassan világosodik, az ablakokhoz kósza hópelyhek verődnek.
Az asztalokon gyertya ég, a levegőben feszült várakozás. A halk beszélgetésbe énekszó szűrődik. A bejárat felől jön, ahol sejtelmes fények és árnyékok imbolyognak a szélesre tárt üvegajtón.
Elsőnek szőke hajkoronáján égő gyertyakoszorúval, talpig érő hófehér lepelben, az év Luciája tűnik fel. Közvetlenül utána, kettes sorban, ugyancsak talpig fehérben, kezükben gyertyával a nyoszolyólányok. Lassan, egyet-egyet lépve jönnek. Legalább tízen vannak, a fülbemászó „Sul mare lucia” svéd változatát éneklik, a „Sankta Luciá”-t. Az idősebb kollégák szemében könny csillog, az ázsiaiak fényképezni is elfelejtenek. A szűzies menet végighalad az asztalok között, megállapodik a terem közepén. A leányok rendezik soraikat, a karmester is előkerül, és a kis kórus rövid előadást tart. Kipirult arccal fújják a nótát.
A névadó Lucia 304-ben halt mártírhalált Syrakuzában. A diokleciáni átkos emlékezetű időkben rájárt a rúd a szüzekre. Luciát, miután sikertelenül próbálták call-girlnek beszervezni, máglyára küldték. Mivel a lángok nem ártottak, kevésbé szofisztikált módon, torkát karddal szúrták át, úgy vetettek véget életének. Ma már csak találgatni lehet, hogy a december 13-a hajnalán kezdődő karácsonyi böjtöt megelőző, hajnalig tartó dorbézolásokból, avagy a katolikus Szent Miklóst helyettesítő középkori német ünnepből alakult ki a ma annyira népszerű luciázás.
Annyit azért sikerült kiderítenem, hogy Svédországban és Finnországban 1927 óta él felújított formában ez a zimankós, téli hajnalt köszöntő hagyomány. A fiatal leányok kora hajnalban kelnek, hogy megsüthessék a lussekattot és a kekszhez hasonló pepparkakát. A nagyobbacskák az iskolában virrasztják át az éjszakát. Amikor aztán virradni kezd, a nyoszolyóleányok a demokratikus módon rendezett választással kijelölt Lucia fejére helyezik az égő gyertyakoszorút. A szűzies menet körbehordozza a fénysugarat, amely oly fontos szerepet játszik a hosszú téltől szorongós lelkű északiak életében.
Külön megtiszteltetés a parlamentben, de még inkább a Grand Hotelben luciázni, ott, ahol az újdonsült Nobel-díjasok szállnak meg. Kora hajnalban, minden előzetes figyelmeztetés nélkül vonulnak be a szobákba. A legédesebb álmukból ébredő és nem éppen ifjú kitüntettek, meglepetésükből felocsúdva igyekeznek jó képet vágni ehhez a szép szokáshoz.
Feljegyezték, hogy az egyik japán kitüntetett szentül meg volt győződve arról, hogy a mennyországba jutott, és az angyalok dalát hallgatja. A dán Nobel-díjas orvos kócos hajú felesége a kíséretként betóduló fényképészek elől az ágy alá menekült. És amire sajnos, senki sem gondolt előre, az a halálra rémült Martin Luther King bizarr képzettársítása volt a hosszú, fehér lepelbe burkolt, kezükben égő gyertyával, harsányan daloló társaság láttán. Ettől eltekintve általában kellemes benyomást kelt az idegenekben a protestáns, női Mikulás.
A megolvadt viasz vészesen csöpög az aranyszőke fürtökre. A leányok újból rázendítenek a fülbemászó melódiára, és a menet elindul a kijárat felé. Felhörpintjük az utolsó csepp kávét. Lehajtott fejjel, szó nélkül áramlunk kifelé. Szentségtörésnek számítana kacarászni.
Este a tévében svéd krimi-komédia. Folyik a cselekmény, éppen a bankrablás van soron. Az ügyfelek a falhoz állítva, a minden tagjában reszkető, szemüveges pénztáros három, géppisztollyal fegyverkezett, álarcos betörő felügyelete alatt pakolja a százasokat és az ezreseket. Hirtelen nyílik az ajtó. Arcukon angyali mosollyal bevonul a Lucia-menet. Pillanat alatt eltűnnek a fegyverek. A gengszterek lekapják az álarcukat, a kliensek leeresztik a kezüket. „Sa-hank-taha-Lu-hu-ci-ia, Sa-a-ankta Lu-ci-a.” Mindenki mosolyog. A végén megtapsolják a sugárzó arcú kisleányokat. A rablóvezér a könnyeit törölgeti. Amikor az utolsó fehér leples mögött becsukódik az ajtó, a rablók felrakják az álarcot, és mindenki visszatér a félbehagyott foglalatosságához. Az ügyfelek a falhoz álláshoz, a kasszás a rakodáshoz.
Arnold hatalmasat ásít, és a távirányítóval skálázni kezd a huszonvalahány csatorna között.
(A fényképeket a hagyományos Lucia-koronázáson készítettem a Skansenben.)
Az utolsó 100 komment: