Janikovszky Éva: Égigérő fű (részlet)
− Szép jó estét kívánok! – harsogta már a kapuban.
− Csakhogy itt vagy, drága Poldikám! – szaladt eléje Poldi néni. – Már el sem tudtam képzelni, hogy hol lehetsz!
Ami nem volt egészen igaz, mert Poldi néni egész nap mást sem tett, mint azt próbálta elképzelni, hogy hol lehet Poldi bácsi. És délutánra már egészen jól ment neki.
− Mindenütt jó, de legjobb itthon – hadarta Poldi bácsi, mert roppant izgatott volt. Dezső bácsi és Misu helyet csináltak neki a lócán, és csak úgy lesték a szavát.
Poldi néninek még ahhoz sem volt türelme, hogy leüljön.
− Nos? – sürgette. – Mi volt a főparkigazgatónál?
Poldi bácsi nagyot fújt, és most sajnálta csak igazán, hogy nem dohányzik. Az ilyen jelentős pillanatokban ugyanis nagyon jó valamire rágyújtani.
− Lemondtam a kerti törpét – jelentette be végül anélkül, hogy rágyújtott volna. A hatás azonban így sem maradt el.
− Lemondtad? – kapta a szája elé mindkét kezét Poldi néni. – De hát mért mondtad le? Az neked jár negyvenkét év után!
Dezső bácsi is ezen a véleményen volt, és Misu is, csak kicsit halkabban, mint Poldi néni.
De Poldi bácsi csak mosolygott a sopánkodáson.
− Ugyan hova tettük volna? – mondta. – Hiszen a kerti törpe csak a szép zöld gyepen érvényesül, és hol van nálunk akár egy tenyérnyi zöld gyep is?
− Ó, hát ezért! – sóhajtott Poldi néni, és most nagyon szomorúan nézett össze Dezső bácsival és Misuval.
− Hát ennyire sajnáljátok? – csodálkozott Poldi bácsi. – No de azért kértem valamit a főpakigazgatótól. Tulajdonképpen csak elcseréltem a kerti törpét.
− Mire? – kérdezték mindhárman egyszerre.
Poldi bácsi végignézett rajtuk, és azért sem válaszolt mindjárt. Csuda ravaszul tudott nézni.
− Ha tudni akarjátok, Kamilla kisasszonyért cseréltem el a kerti törpét.
Erre aztán senki sem tudott szólni, még annyit sem, hogy: ó! És nem is lett volna kihez szólni, mert Poldi bácsi szép kényelmesen besétált a lakásba, hogy végre levesse a díszegyenruháját.
Poldi néni, Dezső bácsi és Misu némán gubbasztott a lócán.
− Legalább Síróbabáért cserélte volna el! – szipogta Misu.
− És hogy fogják a talpára írni, hogy negyvenkét éves hűséges szolgálata jutalmául? – siránkozott Poldi néni.
Dezső bácsi pedig már semmit sem tudott mondani, mert ebben a percben lépett be a kapun Kamilla kisasszony és Síróbaba.
− Jó estét kívánok! – köszönt rájuk csengő hangon Kamilla kisasszony, mintha csak sejtette volna, hogy Poldi bácsi elcserélte a kerti törpével.
A köszönésre Poldi bácsi is megjelent a repkények között, papucsban és díszegyennadrágban.
A régi ház lakói közül tulajdonképpen Poldi bácsi és Kamilla kisasszony találkoztak egymással a legritkábban. Mert mire Poldi bácsi délutánonként hazaért a munkából, Kamilla kisasszony már rég bezárkózott a lakásába.
Ezért aztán Poldi bácsi fesztelenül megszólította Kamilla kisasszonyt, valahányszor összetalálkoztak. Volt úgy, hogy egy évben többször is.
− Sok a baj, sok a gond? – érdeklődött most széles mosollyal.
− Bizony sok – válaszolta Kamilla kisasszony, és csodálkozva nézett Poldi bácsira. – Mást sem lát az ember, csak bajt meg gondot.
− Az attól függ, hogy merre néz az ember – mondta Poldi bácsi jelentőségteljesen, és ezzel láthatóan mélyen elgondolkoztatta Kamilla kisasszonyt.
Annyira, hogy alig találta meg a táskájában a kulcsait, s így legalább Misunak is maradt ideje Síróbabával egy pillantást váltania. És ebből az egyetlen pillantásból is lehetett tudni, hogy a Bertamama-féle titok megtette a magáét.
Alighogy becsukódott a földszint 3. ajtaja, Misu egy nagyot ugrott, és most már minden érdeklődését az elcserélt kerti törpének szentelte.
Mert Poldi bácsi végre hajlandónak mutatkozott elmesélni a titkot, hogy mit is kért kerti törpe helyett a főparkigazgatótól. De csak titokban mesélhette el, nehogy idő előtt kipattanjon. Ez ugyanis nem olyan titok volt, amit fel kell fedni, ez majd magától pattan ki, de csak holnap.
Ezért gondosan bezárták az ajtót, akármilyen nehéz is volt a repkények miatt, nehogy valami kiszivárogjon az udvarra a titokból.
− Az úgy volt – mesélte Poldi bácsi –, hogy a főparkigazgató megkérdezte tőlem, hogy mit kérek negyvenkét éves hűséges szolgálatom jutalmául. Akkor én azt mondtam, hogy ha komolyan tetszik ezt gondolni, akkor azt kérem, hogy egy bizonyos illetőt helyezzenek át a PAGOBAJ-tól a GRADICSEL-be, ha lehetséges, merthogy a sok rossztól már egészen megsavanyodott szegény illető. Erre a főparkigazgató azt mondta, hogy mi sem könnyebb ennél.
− Ezt mondta volna? – kiáltott fel Poldi néni, aki eddig a sárguló leveleket csipkedte le az ablak előtt álló fikuszról, de most elragadtatásában letépett egy zöldet is. – Milyen szépen mondta!
− A főparkigazgató szerint – folytatta Poldi bácsi – mindenkit át kell helyezni egy idő után a PAGOBAJ-tól a GRADICSEL-be, már akkor, amikor savanyodni kezd. Mindjárt át is telefonált a PAGOBAJ hivatalvezetőjének, aki beismerte, hogy Kamilla kisasszonyt bizony ottfelejtették. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor ő szabadságon volt. De megígérte, hogy holnap reggel az első dolga lesz személyesen áthelyezni a GRADICSEL-be, jó munkája jutalmául. Meg persze az én negyvenkét éves hűséges szolgálatom jutalmául is – tette hozzá olyan szerényen, hogy alig lehetett hallani.
Poldi néni nagy felindultságában a földre söpörte valamennyi letépett fikuszlevelet.
− Hiába, nincs a világon még egy olyan jó ember, mint az én drága Poldikám!
Dezső bácsi mosolyogva bólogatott, és látszott rajta, hogy egyáltalán nem irigyli Poldi bácsi dicsőségét. Ilyen az igazi jó barát.
Misu pedig kivételesen alig várta, hogy ágyba kerüljön. Valahogy úgy gondolta, hogy ha gyorsan elalszik, akkor hamarabb lesz reggel.
De azt azért még megkérdezte az ágyban Dezső bácsitól, hogy mi az a GRADICSEL.
− Rövidítés – mondta Dezső bácsi.
− Akkor az sem lehet valami vidám hely – mondta Misu, mert a PAGOBAJ óta megvolt a véleménye a rövidítésekről.
− Már hogyne volna vidám! – méltatlankodott Dezső bácsi. – Vidámabb hely nem is lehetne! Vadrózsával van befuttatva, és egész nap szól benne a zene. Még szobaszökőkút is van az íróasztalok között, és tarka lepkék ülnek a telefonokon. Persze nem igaziak, mert azok elrepülnének.
− Hát minek rövidítik, ha egyszer ilyen vidám? – csodálkozott Misu.
− Azért – mondta Dezső bácsi –, mert azt hosszú volna kimondani, hogy Központi Gratuláció-, Dicséret- és Elismerésbejelentő Hivatal. Most pedig alvás!
És ezzel nagyon szigorúan behunyta a szemét.
Az utolsó 100 komment: