Arnold egész úton hazafelé, a paelláról beszél. Jó, akkor ma vendéglőben vacsorázunk. Úgyis lelkemre kötötték, hogy feltétlenül kóstoljam meg a paellát.
Nem is a nyilvánvaló rablás az, ami miatt vonakodom a vendéglői koszttól. Inkább az étel minősége, meg az evőeszközök tisztasága. Még ma is elevenen ér az emlékezetemben az, amikor évfolyamtársammal, Anikóval Kocsárdon pörköltöt rendeltünk. Farkaséhesek - azaz diákéhesek - voltunk, és pillanatok alatt bevágtuk. Rágyújtottunk, és a tányérom szélén maradt, kis rozsdavörös csíkon lakmározó legyet figyelve vártuk, hogy teljen az idő. A légy azonban nem sokáig élvezhette az ingyenkaját, mert kettőt rándult és hanyatt vágta magát. Megpiszkáltam, egy csepp élet sem maradt benne. Egymásra meredtünk, és pillanatnyi rövidzárlat után, egymás kezéből kapkodtuk a házinéninek szánt félliteres pálinkásüveget.
Azt sem tudom megérteni, aki reklamál, vagy visszaküldi az ételt a konyhába. Mit gondol, mit kap vissza? Édesanyám mesélte, hogy a kicsit furcsa nagynéném mindig tüzetesen megvizsgálta az evőeszközöket, és a legtöbbször újat hozatott a cseléddel. Az meg kiment, fordult egyet, ptü-ptü megköpködte az eszcájgot, aztán beletörölte a kötényébe, és már jött is vissza vele.
A tengerparti korzón vendéglő vendéglő mellett, színes fényképekkel csalogatják a sétálókat. Nehéz a döntés, végül egy mellékutcában, egy bárban kötünk ki, amelynek az ajtaján utazási irodánk emblémája díszeleg. Na, nem az embléma miatt, hanem azért, mert itt a legolcsóbb a paella. A pincér rezzenéstelen arccal veszi fel a rendelést. Lapátszerű késsel emel ki a kerek, szekérkerék nagyságú, füles serpenyőből - a paellerából - egy cikket a tányérra, és berakja a mikróba.
Az asztaloknál ingujjas férfiak, a legtöbbjük tányérján apró "katonák": hal, csigák, hús, hideg falatok, talpas pohárból bort isznak hozzá. Biztosan ezt hívják "tapas"-nak, amit bemelegítőnek szoktak felszolgálni. Nézegetjük a külföldiek számára, színes képekkel illusztrált étlapot, de csak a tortillas tűnik ismerősnek, közönséges krumplis rántotta, amiből tyúktollak merednek elő.
Sok időnk nincs nézelődni, mert csenget a mikró, és a következő pillanatban előttünk gőzölög a valenciai paella. Így, első látásra a piláfra, a török eredetű rizses húsra hasonlít, jóllehet a színe sáfrány-sárga. Arnold is megkapja a sajátját, és bátorítást várva néz rám.
Egye fene, megkóstolom. Csombolygatom a számban, eltűnődöm az ízén. A mellettünk ülőkre mosolygok, viszolygó tekinteteket kapok el.
- Nyugodtan megeheted - súgom Arnoldnak.
Arnold félrepiszkálja a kékesszürke kagylóhéjat a halom tetejéről, és egy kis darab húst feszít le a törött lábszárcsontról.
- A szakács utálja a foglalkozását - morogja maga elé, aztán megvonja a vállát, nagyot sóhajt és a szájához emeli a villáját. - A tyúk, pedig minden valószínűség szerint gyomorbántalmakban múlt ki.
Évekkel ezelőtt olvastam egy, akkor rosszindulatúnak tartott véleményt, mely szerint a spanyol konyha tipikus terméke: a forró olajban főzött pörköltszerűség sok fokhagymával, amit a felszolgálás előtt zöld kerékzsírral öntenek le. A hús lehet bármi, amit az ember az úton hazafelé elütött. Ezek szerint nem volt túlzás.
- Azért egy fokkal jobb, mint Moszkvában az űrűleves - vígasztalom Arnoldot. A levest borító ujjnyi faggyú rátapadt a szájpadlásunkra. Nem segített a vodka sem, pedig eleget próbálkoztunk.
Nem válaszol, a villájával döfködi a megrágott habszivacshoz hasonlító halmot. Két pohár vörösbor aztán kiengeszteli.
Kellemes meleg van, egymásba kapaszkodva indulunk haza.
(Részlet az Arnold egy napja c. könyv(em)ből.)
Az utolsó 100 komment: