…oké, szóval az úgy volt, hogy az iskola elrontja a szombatomat, mert már megint szerepelni kellett vinni a gyereket... Én tudom, hogy ez így leírva/kimondva elég gáz, mert nálam nagyobb rajongója és támogatója nincs a lányomnak a világon, de egész héten arra vártam, hogy majd jól kialszom magam, és a két nap alatt szépen kényelmesen megcsinálok mindent, amire hét közben nincs idő. Ehhez képest negyed tízre a Nemzetihez kellett menni, és úgy nézett ki, hogy az egész napot is ott töltjük.
Mindegy, nem volt mese, felkeltünk korán (na jó, nem annyira korán mint hét közben, de akkor is…), majd szépen elvillamosoztunk a színházhoz. Ott leadtam a gyereket tanító néninek, és kerestem egy helyet magamnak. Ugyanis ezt az utasítást kaptuk.
Míg vártunk az előadás kezdetére, volt idő tájékozódni, arról, hogy tulajdonképpen mi is ez az egész. Mert eddig csak annyit tudtam, amennyit a kisgyerek fontosnak tartott elmesélni. Vagyis jóformán semmit.
A „Mindenkinek becsengettek!” programot a Down Egyesület indította útjára. A célja: „A fogyatékosok elfogadásának segítése, társadalmi beilleszkedésük könnyebbé tétele.” A honlapjuk szerint 7-8 héten át, heti 1-2 alkalommal középsúlyos szellemi fogyatékos gyerekeket vittek iskolai közösségbe. Itt a gyerekek a befogadott osztálytárssal együtt tanultak be egy kisebb műsort, vagy készítettek rajzokat, egyebeket, és ezeket mutatták be egy gálaműsor keretében a szülőknek, érdeklődőknek a Nemzeti Színházban. Eddig jól hangzott, izgatottan vártuk az előadást.
Jöttek is szépen sorban gyerkőcök a színpadra. Óvodások és kisiskolások verseket, mondókákat, körtáncot adtak elő. Vagy énekeltek és táncoltak hozzá. És mindezt olyan vidáman, lelkesen, nyílt szívvel, hogy az a legtöbbünknek könnyet csalt szemébe. Komolyan, öröm volt őket nézni, mert úgy tűnik, csak a gyerekek képesek arra, hogy feltételek és kérdések nélkül befogadjanak maguk közé valakit, aki nem egészen olyan, mint ők. Először persze biztos voltak ellenérzések, de a szünet előtt levetítetett életképek az iskolai foglalkozásokról, közös gyakorlásról azt mesélték, hogy ezek a kölykök megszerették a befogadott osztálytársaikat, és viszont.
De ezzel még nem volt vége, mert jött még egy Kaláka koncert is, és a műsor után mindenki kapott egy lufit, amit egyszerre kellett elengedni a színház előtti téren. Ja meg a „Nemzeti ölelés”: körbeálltuk az épületet, mindenki megfogta a szomszédja kezét, és ezzel jelképesen átöleltük színházat. Készült róla légifelvétel is, bizony. Ez figyelemfelhívás szándékozik lenni, arra, hogy az esélyegyenlőség igenis nagyon fontos.
Nem szabad még szó nélkül elszaladni a segítőkész felnőttek mellett sem: a produkciókat betanító lelkes pedagógusok, Zséda, aki műsor háziasszonya volt, de eljött Erdei Zsolt is, aki bokszolni tanította a csemetéket. És persze Alföldi Róbert, aki a helyet biztosította.… szóval úgy volt, hogy nagyon haragudtam az egész világra, mert elbaltázták a hétvégémet, de aztán nagyon jól éreztük magunkat, és minden egyes percet megért, amit ott töltöttünk. Köszönet érte azoknak, akik összehozták.
(Ha valakit esetleg érdekel a dolog, itt bővebben is olvashat róla: www.mindenkinekbecsengettek.hu )
Az utolsó 100 komment: