László Zoltán – Hiperballada

Miközben ezt a könyvet olvastam, a soha meg nem történt dolgokról nosztalgiáztam. Az eddigi legjobb magyar, leginkább magyarokról szóló „mi lett volna, ha…” felütésű regény, amivel találkoztam. Műfaját tekintve sci-fi, valójában azonban inkább a közvetített életérzés fogott meg benne, nem az „űrhajós-lézeres” körítés. Amiből amúgy is kevés van.

Gyerekkoromban sokat jártam bábszínházba. Édesapám a hatvanas években az Állami Bábszínház dramaturgja volt. Szinte minden vasárnap a nézőtéren ültem. Amikor a körülöttem ülő gyerekeknél nagyobb lettem, bekéredzkedtem a színpadra. Hátul, a fal tövében lapulva néztem a csodát. Figyeltem, ahogy a színészek együtt élnek a kezükben levő bábokkal.

Ezt a hirdetést a tegnapi Blikkben olvastam.

Ez a történet egy kicsit másmilyen életút, mint a szokásos. Főszereplőnk – akkor még névtelen tojógépként – többedmagával került a tetthelyre. Egy tojásgyárból jöttek, mint a gyár számára már értéktelen, kidobandó, értéküket vesztett alkatrészek. Ha emlékezetem nem csal, húszfős menekültcsapat tagjaként érkezett.

Bitang jó dolguk lehetett azt megelőzően. Számomra titokzatos okból a csőrük meg volt csonkítva, de a lelkük is. Első pár alkalommal szabályosan a fal mellé simulva, szorosan összebújva, a legkisebb szellőtől is megriadva álldogáltak. A normális társaiknak csemegeszámba menő táplálékokat riadtan szemlélték.

Napok kellettek, mire a szabadság ízét megérezték, az életet is élvezni kezdték. Hálából mindegyikük naponta tojt egy-egy tojást. Mennyi lehetett a gyárban elvárt mennyiség vajon?

Csirke-tagine

Még mindig kedvenc vidékemen, a mediterráneumban maradva, átrándulunk Észak-Afrikába, konkrétabban Marokkóba, egy tagine (ejtsd: tádzsin) elkészítése erejéig. Akárcsak a paella esetében, ezt az ételt is arról az edényről nevezték el, amiben a hagyományok szerint készítik. Nekem az IKEA-ban sikerült lőnöm (három pálca) egy tagine-edényt, ami remekül be is vált.