A legeslegelső tavaszi hírnökök is fehérek, hófehérek. Évről évre versenyeznek egymással; száraz időben fej fej mellett haladnak,  a csapadék azonban a hóvirág (Galanthus) győzelmét hozza. Amióta ültettem egy maréknyit belőle, azóta jöttem rá, mennyire rászolgált nevére ez a kis hagymás növény. Meggyőződésem, hogy nem pusztán azért kapta, mert akkor nyílik, amikor még hó fedi a talajt. Enyhébb téli napokon kibújik a földből, szépen szárba szökken és bimbót növeszt. Ha hirtelen jön egy újabb havazás, netán fagy, hősünk szabályosan hibernálja magát. Képes hetekig látszólag fagyba dermedve várni az enyhébb időt, hogy aztán ott folytassa dolgát, ahol abbahagyta: hirdeti a tavasz érkezését. Konkurenciát ez a nemes, elegáns, magas (12 cm!) krókusz jelent számára, de csak fagymentes időben. Míg a hóvirág kacarászva átvészeli a zord időjárást, a krókusz hősi halált hal – szerencsére csak ideiglenesen.

Miután elsőként felvillantak a kopár talajon, nagyjából egy hónapig kell várni, mire újabb fehér fürtök jelennek meg, méghozzá nem akármilyen úri névvel. Április elején bújik elő mézes illattal és csak közelről látható (már megint hasalnom kell) halványkék csíkozással a Puskin-virág (Puschkinia).

Na, ettől rögtön vérszemet kap az összes még addig szundikáló, és egy héten belül sebtiben kinyílik a szerény kismeténg (Vinca minor)...,

...sorba fűzi szív alakú csengettyűit a szívvirág (Dicentra)...,

... és felébrednek téli álmukból a sziklakerti növények is, köztük a fehér kőtörőfű (Saxifraga). Hát nem csinoska? Még mielőtt valaki azt hinné, hogy kankalinból (Primula) nem gyűjtöttem be az évek során fehér fajtát, kikérem magamnak ezt a gyanúsítást, itt a bizonyíték.

    Újabb hónap elteltével a melegigényesebb nárciszok is felbátorodnak, és bár merre nézek, mindenütt ezek az illatos, ártatlan fejecskék bólogatnak a friss szellőben. Hogy teljes legyen a tavaszi sokk, illatukkal beterítik az egész kertet.

De nemcsak a hagymások és az évelők képviselik a fehéret. A szép formájú, nyírás nélkül is gömbölyded gyöngyvessző (Spiraea) bokrok május közepére fehér virág- és méhecskefelhőbe borulnak, buja pompába öltöztetve a harsogó zöld kertet. Elnézést az önreklámért, de itt most kivételesen a bokrok a főszereplők. Túloztam volna a buja pompával?

Május végén pedig nyílni kezdenek a KLEMATISZOK. Nem tudom, más mit érez a képek láttán, de nekem évről évre eláll a szavam (ilyen is ritkán van:)). Amióta beleszerettem ebbe a növénybe, azóta újraértelmeztem korábbi fogalmaimat a szépségről. A klematiszok (Clematis, magyarul iszalagnak is hívják – de szerintem a klematisz szó százszor jobban illik ehhez a különlegesen szép növényhez) családján belül még egyetlen színből is számtalan  fajtát nemesítettek, és ami nagy szó, megfizethető áron itthon is kaphatók. Az elmúlt 2-3 évben csak fehérből három fajtát gyűjtöttem be, mind  hosszan – ideális esetben kétszer – virágzik, fagytűrő és nem túl igényes fajta.

A képeket látva, talán nem meglepő, hogy szinte mindannyian nemesi származásúak: Madame le Coultre, Henryi, Gillian Blades. Érdemes megnézni őket közelről és távolabbról, ahány fajta, annyiféle fehér, annyiféle sziromforma!

Ha  pedig itt a május vége, akkor KEZDŐDIK A RÓZSASZEZON!!!:) Igen, kb. ez az az időszak, amikor teljesen eszemet vesztem a virágözöntől, mert egyszerre nyílnak a hagymások (még), a cserjék (nem kis mennyiségben), a rózsák, az évelők – és hol vannak még az egynyáriak?

(A kép tavaly nyári, előző évben bontottuk le az utolsó meghitt disznóólat, annak a helyét bitoroltam vissza a kert számára. Azóta minden, a képen látható növény a kétszeresére nőtt. Ettől még állandó asszisztensem álla is leesik…)

 A képen látható rózsafajta egy egyszerű fehér parkrózsa. Éppen egy éve, október 12-én készült a fotó, amiből az is következik, hogy nemcsak a legelső, hanem a legtovább virágzó fajták közé is tartozik. Megannyi fehér ruhás fodros-bodros balerina, táncot járnak egész nyáron az ablakom előtt, és még azután is.

    Ahogy eljön a június, nem bírok tovább magammal és megveszem az első előhajtatott cserjés margarétákat, akik jó nagy agyagedényekben töltik a szezont. Mire ők megérkeznek, addigra nyílnak ki teljes szépségükben a fehér csomós harangvirágok. Szeretik a napsütést, én meg őket szeretem.

A soron következő bokorcsoda az illatos jezsámen (Philadelphus). És tényleg!!! Liliomhoz hasonló, erős, bódító illatot áraszt, és ha nem tépázza meg nagyon a fekete levéltetű-áradat, csodálatos fehér virágkelyhek borítják.

Ő annyira kicsike, hogy muszáj erős nagyításban szemügyre venni. Méreteiről (kb. 5 cm) vidám neve is árulkodik, akit úgy hívnak, hogy – törpe harangvirág (Campanula), azzal tényleg csak négykézláb lehet összehaverkodni.

Június végére az elegáns, karcsú nőszirom (Iris) is kibontja szirmait, pedig úri természetének nem nagyon kedvez a kötött, agyagos talaj. De őnagysága nem foglalkozik ilyen földhözragadt kérdésekkel. Nyílik, punktum!

Júliusra mindig elfogy a türelmem, mert hiába buzdítom a virágokat, nem tudják tartani velem a lépést. Mi következik ebből? Egy kertészet következik ebből. Onnan pedig szép suttyomban beszivárognak a balkonládákba többek közt a csüngő verbénák. Most szép vagy nem szép? Szép.

És mivel biztosra megyek, néhány egynyárit magról is vetek. Időnként kikelnek, időnként nem. Egy sikeres vetésből származott a Borzas Kata (Nigella) nevű nőszemély is (tudom, hogy igaziból borzaskata, de ez olyan degradáló), aki azóta is itt-ott feltűnik a kertben. Természetesen nem ott, ahová eredetileg vetettem. De elnézem neki, mert jópofa szerzet. Amúgy van egy jó barátja is, aki bámulatos módon szaporodik nálunk, és mindig olyan helyen bukkan fel, ahol nem nyomja el agresszív szomszédság, pl. ibolya, árvácska, kankalin mellett. Nyilván mindenki ismeri, ő a százszorszép.

    A július újabb rózsákat késztet virágzásra. Mohó természetű lévén, nem értem be egyféle fehérrel, és néhány éve begyűjtöttem egy bizonyos Polar Stern, azaz Sarkcsillag nevű fajtát, akiről azonban rövid idő után bebizonyosodott, hogy igaziból Tejszínhabos Álomnak hívják. Lehet ellenőrizni. Ez a minden szempontból nagyméretű fajta szintén egész a fagyokig nyílik.

Természetesen nem bírtam ki, hogy futórózsából is be ne szerezzek egy fehér fajtát, ő a hangzatos Swan Lake (Hattyúk Tava) nevet viseli. Erős, fűszeres, a muskátliéhoz hasonló illata van, és nagyon trükkös őkelme, mert ugyan fehér rózsaként árulják, valójában nagyon finom pezsgőszínű. Hogy tobzódjak az élvezetekben, ráfuttattam egy klematiszt (a bambuló macskás képen látszik is).
 

Most nyilván mindenki azt hiszi, hogy elfogytak a fehér rózsák, de – kinek sajnos, kinek nem – itt van még egy, ígérem, az utolsó. Ő a nem túl bonyolult fehér bokorrózsa névre hallgat, és bár bokornak tényleg bokor, de valódi célja nem más, mint meghódítani az eget. Idén már sámliról kellett metszeni, jövőre valószínűleg a létrát is be kell vetnem. Vessetek rám követ, én őt is imádom.

A kék kertes posztnál már bevallottam a szarkaláb (Delphinium) iránti perverz vonzódásom. A képen látható egyed sokadik fogadalmam után került hozzám, miszerint NEM HOZOK HAZA TÖBB NÖVÉNYT. Aztán elmentünk egy népművészeti vásárra (!), és az első ülésen osztozva Vele tértem haza. Csipkés-habos alsószoknyát visel, és bármikor végigkucorognék érte egy százötven kilométeres utat.

    A kék lobélia kapcsán már utaltam a fehér muskátlira. Nos, kicsit sem nevezném magam muskátlifüggőnek. Sőt. Annyira szeles környéken lakunk, hogy minden újabb növény ültetésénél meg kell fontolnom, mekkorára szándékozik nőni, mert bármi is legyen az, könnyedén fekve-letörve végezheti. Így hát évekig lebeszéltem magam a balkonládák muskátlival való beültetéséről. Amíg a tél kellős közepén bele nem futottam egy áruházban egy zacskó muskátlimagba. Bizony ám, a hibrid fajtákat lehet magról vetni. Borsos áron megvettem a 6 db, azaz hat darab magot tartalmazó tasakot, és ami azokból kinőtt, annak alapján pesszimistán vélekedve is egy életre beleszerettem a hibrid muskátliba. Negyedik éve bírja ki a telet a neki túl meleg előszobában, hogy aztán májusban kiültetve megint kivirágozzon, és kiemelje a tövénél kuporgó lobélia kékségét.

   

Ez a bájos apróság állítólag a lampionvirág névre hallgat, tavaly nyáron ültettem el a boróka tövébe. Úgy tűnik, jó helyre került, mert idén is gond nélkül kivirágzott. Illik rá a neve, ilyennek képzelem a törpék báli lámpásait.

Elérkeztünk a tisztaság kertjének utolsó lakójához. A szívügyem – tényleg. Amióta kertészkedtem – kb. 10-12 éve -, azóta vágytam fehér mályvára. Senki ne kérdezze, miért… Csak. Hat darab fehérnek árult mályvát ültettem a kert különböző pontjaira, egyik sem volt az. Az egyik fehér szirmú, bordó közepű, a másik halvány rózsaszín, a harmadik világoslila lett... Tiszta fehér egyik sem. Aztán két éve meglátogattam az egyik legkedvesebb barátnőmet a telkükön. Aznap volt a születésnapunk. Igen, mindkettőnké. Ugyanazon év, ugyanazon napján születtünk. A kertjükben megpillantottam egy hófehér mályvát (Hybiscus Syriacus). A barátnőm látta, hogy földbe gyökerezett lábbal meredek a bokorra,  térült-fordult, majd egyszer csak előttem állt egy patyolatfehér mályvafácskával. Boldog szülinapot!

Hazahoztuk, és a létező legmelegebb, legszárazabb időszakban, azaz augusztusban elültettük. Tavasszal az élet semmilyen jelét nem mutatta. Nyár elején sem. A többiek már mind rügyet bontottak, kövér bimbók híztak az ágaikon, de a kis fehér mályvafa csupaszon meredezett az égnek. Nagyon elszomorodtam, hogy miattam pusztult el, és elhatároztam, hogy nem erőltetem tovább, kiszedem szegényt tövestül. Mintha megérezte volna, azon a héten elkezdett rügyezni. Majd pár hét múlva virágokat hozott. Abban az évben még keveset, de tavaly és idén már elborították a gyönyörűséges fehér virágok, és ahányszor ránézek, mindig a barátnőmre gondolok nagy-nagy szeretettel.

Kell is a szeretet nagyon. Életem leghosszabb tele előtt állok.