"....És szerettem volna biciklit is, de ahelyett kivették a mandulámat. Mondhatom, elég nagy különbség!
Úgy kezdődött, hogy sokat fájt a torkom, és néha lázas is voltam, és anyánk megígérte:
– Ha most az egyszer, kivételesen, szép nyugodtan az ágyban maradsz, akkor meggyógyulsz, és igazán megveszem neked a kerékpárt.

Soha még olyan nyugodtan nem feküdtem! Csakis akkor ugráltam ki az ágyból, ha anyánk messze járt. Akkor elég sokszor, mert én élénkebb leszek a láztól. Meg minden mástól is. Ha nagy ritkán elhallgatok, akkor már kórusban aggódik értem a család, és a doktor bácsi csóválja a fejét.
– Ezzel most már nem szabad tréfálni. Ki kell venni a manduláit!
Mandulaműtét lett a gyönyörű, vadonatúj biciklim helyett! Habár használt is jó lett volna. Pityeregtem is egy kicsit. A doktor bácsi megsimogatott.
– Katonadolog, Andrea!
Szemrehányóan fújtam ki az orromat.
– Nem az operációtól félek! De nem igazság, hogy vakációban veszik ki, amikor inkább tanítási idő alatt kellene!
Legrosszabbul az Éva járt, aki igazán sajnált, hogy beteg vagyok, és igazán örült, hogy nem neki kell kórházba mennie. Addig nyüzsgött körülöttem, amíg a doktor bácsinak megakadt a szeme rajta.
– Megnézem őt is, ha már itt vagyok.
Éva nagyon aggódva tátotta el a száját, nem is alaptalanul, mert kiderült:
– Neki nem annyira életbevágó, de ha már az Andreának úgyis kivesszük...
Jöhetett ő is velem bömbölve a kórházba!
De mindig csak olyankor bőgött, ha anyánk látta. Ha nem látta, akkor mentünk felfedezőútra a többi kórterembe. Kérdezték a betegek:
– Hát ti kislányok? Hogy kerültök ide?
De volt, aki mesélt nekünk, felolvasott a könyvéből meg ilyenek.
A műtőben fehérbe öltözött a doktor bácsi, és felfelé tartotta a kezét. Mindent másnak kellett megfogni helyette! A sok műszert mind megkérdeztem, micsoda. A legtöbbnek elég érdekes neve van. A műtős néni rázta a fejét, sóhajtott, nevetett.
– Ha addig kérdezősködsz, amíg öreg este nem lesz, akkor is kivesszük a manduládat.
Így belelátott a szívembe!
És tényleg nekifogtak, vágni is kellett meg kanalazni meg csípni, vagy mit.
– Egészen különleges eset !
Nekem is megmutatták a saját mandulámat, csak forgattam a szemem lelkesen, hogy tényleg, mennyire különleges, pedig nem láttam rajta semmi érdekeset. Csak azt, hogy jobb azért túl lenni az egészen. És örültem, hogy már kivezetnek, a sápadt Évát pedig befelé. Eléggé bömbölt, és nem várhattam meg az ajtóban, elterelt a nővérke:
– Hogyisne, hogy te is rázendíts nekem.
De hamarosan jött ő is, fancsali képet vágott, és nem volt szabad beszélnünk.
Éva gyógyult szebben, és én voltam a hős, a doktor bácsi osztotta be így.
Egyszer elvittük sétálni a többi kisgyereket is, úgyis olyan sápadtak és árvák voltak, úgyis mind jönni akartak velem! Lementünk a kertbe csigákat gyűjteni. Elég sokat találtunk, és érdekeset is.
Erzsébet néninek, aki a nagymama nővére, van egy csigás doboza. Gyönyörű szép! Belül piros selyem, kívül csupa csigabiga, ráragasztva, körömlakkal bekenve. De lehet, hogy más lakkal, ebben nem vagyok biztos. És aranybetűkkel felírva a közepére:

Mutattam anyánknak is, de ő nem volt teljesen elragadtatva.
– Ami szép, az szép. Ez viszont borzasztó!
Nem baj, azért ilyen dobozt akartam én is készíteni, csak még sokkal szebbet. Nagyon reménykedtem.
Ha sok csigás skatulyát ragasztok, és mindenhova kirakom a lakásban, és anyánk folyton látja őket, akkor előbb-utóbb majd csak megtetszenek neki.
Vittük a reggeliző kisbögrénket, hogy legyen mibe szedni. És már majdnem tele volt, amikor megláttam a széles erkélyablakon át, hogy éppen benyit a doktor bácsi a mi kórtermünkbe a nővérkékkel meg a többiekkel együtt. Láttam, ahogy dörzsölgeti a kezét, amint mosolyog, és a mély hangját is lehetett hallani:
– Hát hogy érzik magukat a mi kis betegeink?
Aztán csak állva maradt, és forgatta a fejét jobbra-balra. A többiek is vele együtt. Nézték a sok, üres ágyat meg az egyetlen ott maradt kisgyereket, akit nem tudtunk felébreszteni, akárhogy próbáltuk is, mert valaki nagyon elaltatta.
Addigra már visszakiabáltam neki:
– Köszönjük, nagyon jól!
Elég rekedten kiabáltam, és a legtöbben csak integettek, mert még nem tudtak rendesen beszélni, például az Éva sem.
De azért meghallották. És az egyik nővérke az ablakhoz futott és összecsapta a kezét.
– Jóságos atyaúristen a mennyországban!
Mutattam neki a szebb csigákat, meg hogy már mennyi kisbögrével gyűjtöttünk. Boldogan lerohant értünk, és mindenkit beterelt. Ugráltam büszkén a bekötött torkommal.
– Én találtam ki, hogy sétáljunk a kertben, ha már egyszer úgyis a kórházhoz tartozik, és szépen süt a nap. Meg a csigákat is meg mindent.
Éva lelkesen bólogatott. És mindenkinek sipirc, nagyon gyorsan ágyba kellett bújni. De csak én mellém ült le a doktor bácsi.
– Ide figyelj, lelkem Tóbiás!
Kuncogtam, mert az inkább fiúnév, habár jó lenne sündisznónak vagy teknősbékának is. És kényelmesen elfészkelődtem, mert tudtam, hogy sokat beszélgetünk.
Úgy is lett pontosan! A doktor bácsi elmagyarázta:
– Szeleburdi kisasszony, az ég áldjon meg, itt beteg kisgyerekek vannak! Olyanok is, akiket frissen műtöttünk, és moccanniuk sem szabad!
Megszeppentem ettől egy kicsit, habár nem ért váratlanul. Vannak dolgok, amiket sajnos elfelejtek, ha valami érdekes jut az eszembe. És olyankor gyorsan földhöz vágom a spenótos lábast, vagy sétálni viszem a gyerekeket, mikor mi adódik. Remélem, hogy ezt majd nagykoromra kicsit kinövöm. De beláttam azt is, hogy a doktor bácsi nem várhat olyan soká.
Megcsóválta a fejét.
– Legközelebb, ha megint – isten ments – eszedbe jutna valami, akkor először gondolkodj, és csak aztán....
Sóhajtott és így fejezte be:
– Azután kérdezd meg tőlem, hogy szabad-e. Megígéred?
– Meg.
Beleegyeztem, mert már úgyis volt elég a rovásomon. Rájöttem, hogy nem minden kórházban szeretik, ha műtét előtt mesedélutánt kell tartaniuk; ha ordibál a betegük, hogy még azt a fura csipeszt is magyarázzák el neki; ha az egyik kórteremből látogatóba megy az ember a többi kórterembe, vagy sétálgat a teljes betegsereglet a virágok között.
Megfogadtam inkább a kedvéért, hogy egy ideig nyugton leszek, mert már volt elég csigám, csak még dobozt kellett szerezni. Kórházban nem nehéz, amint kifogy belőle az orvosság, szívesen odaadják. Önként. Csak a piros selyemmel voltam megakadva. Meg is kérdeztem:
– A doktor bácsi nem tudna nekem valahonnét piros selymet szerezni?
Idegesen felugrott, majdnem felborult a szék.
– Andrea, ha most nekem valami bikaviadalt találsz ki...
Felcsillant a szemem, és elismerően néztem rá, amiért ilyen jó ötleteket tud adni nekem!
De sajnos, másnapra elfelejtette, amit kértem, és minden máshogyan alakult. Mert este mindannyian lefeküdtünk aludni, leszámítva a csigákat. Az a rengeteg csigabiga mind széjjelmászott.
Sose hittem volna, hogy a lassú csiga ilyen szorgalmasan halad, és mindenhová jut belőle. Tele lett velük az egész kórterem, jutott a falakra, a mennyezetre, lámpákra, asztalokra. Általában mindenütt csiga volt – a nővérke könyvén is, a láztáblán is. És akinek nem volt kötelező a fekvés, az segíthetett összeszedni. Szaladgáltunk utánuk, sokat nevettünk, és a legtöbb gyerek elismerte:
– Amíg Andrea nem volt köztünk, nem történtek ilyen érdekes dolgok.
Jöttek más kórteremből is nővérkék segíteni, hogy a látogatás idejére rend legyen. Kérdezgették:
– Melyik is az a kislány?
És mosolyogtak rám. De a mi nővérkénk, aki már hajnal óta mindenütt folyton csak csigát talált, egyre komolyabb lett. És amikor a lázmérőn is meglátott egyet, akkor nagyon nagyot sikított:
– Esküszöm, beleőrülök, ha még egy csiga előmászik nekem!
Igazgatta a szép, fehér köpenyét, és mesélte:
– Már úgy érzem, hogy rajtam is ezer csiga mászkál!
Nagyon érdekes érzés lehet!
Nekem meg eszembe jutott:
Ha betanítanám a csigabigáimat arra, hogy mindig visszamásszanak hozzám, akkor csak egy marékkal kellene belőlük, mégis rengeteg dobozra telne!
De ezen még gondolkoznom kellett."

G. Szabó Judit: Hárman a szekrény tetején (részlet)