Régi idők Főurai

Akkoriban mint közönséges discipulus segediensis koptatám a (vitatott körülmények között) eltanácsolt költőről elnevezett egyetem padjait. Már ez az egyetlen tény is elegendő, hogy jellemezze a város fanyar humorát, aminek legszebb virága az egykor Mars tér névre hallgató vásártér átkeresztelése (mennyire ide nem illő most ez a szó) Marx térre, majd az idők változásával visszakeresztelése (megint nem jó a szó) Mars térre.

Mivel szüleim jóvoltából káderlapomon az E betű szerepelt (nem munkás- és nem is földmívesszülők gyermekét jelölte) és édesapám el nem tagadható (mivel állami) jövedelmét is magasnak ítélték, kollégiumi elhelyezés szóba sem jöhetett, sem kedvezményes ebédjegy a menzára. No, erről az utóbbiról könnyedén lemondtam, mivel legnagyobb meglepetésemre – bár addigi életem javát közétkeztetés árnyékolta be, beleértve az előző évi honvédségi konyhát is, amivel nem volt különösebb gondom – az Egyetem Asztala emészthetetlennek bizonyult számomra…

Anyagi lehetőségeimet számba véve, a rendszeres vendéglői étkezés szóba sem jöhetett, én viszont szerettem a jó konyhát. Oda lyukadtam ki, hogy hétközi napokon a könyvtár mellett található kifőzdében (!) fogok étkezni, hol kemény 2 forint 30 fillértől kb. 7 forint 50-ig metéltek széles választékával várták a kispénzű deákokat. (Az igazsághoz tartozik, hogy a legdrágább étel már elég komoly sajtos tojáslepény volt, ízlett is kellőképpen – csak a mennyiség…) Szóval: mákos, grízes (ezt kihagytam), lekváros, diós, sajtos volt a választék. Mikor nem élvezetből eszem, más a mérce – öt évig legtöbbször ide jártam.

Vasárnap aztán – lehetőleg egy kolléga vagy szobatárs társaságában – hódoltam „bűnös” szenvedélyemnek, és válogatott finomságokkal tömtem meg a hasamat.

Az e célra legalkalmasabb műintézmények között igen előkelő helyen állt a Hági Étterem (és mellette a Hági Söröző), aminek Pesten is volt testvérintézménye a Rózsák terét a Rákóczi úttal összekötő Huszár utcában, a Munkás utca sarkán… Az utcanév még megvan, az étterem átalakult már… 

A szegedi Hági, amibe csak kivételes ünnepnapokon merészkedtem (drágább volt a kisvendéglőknél) néhány igazán emlékezetes fogással lopta be magát a szívembe. Itt ettem „tápéi kemencés káposzta” névvel a kedvelt húsos-káposztás, Európában a német nyelvterületektől a Balkán legvégéig (és tán tovább is) húzódó övezetben népszerű étkek egyik legérdekesebbjét. A káposztát és a többféle húst meg kolbászt (erősen fűszerezve) egy egyszemélyes cserépedénybe teszik és tésztával lezárják. A sütőben aztán a tészta hamar megsülvén bebizonyítja, hogy Papin úr nem talált fel újdonságot, csak tudományosan leírta az okokat, és tervezett egy iparilag gyártható változatot, amivel nem kellett annyit szöszmötölni… Szóval, házi kuktafazekunkban az ízek kellemesen összeérnek, s úgy is maradnak tálalásig, mivel a „magyaros virtus” úgy írja elő, hogy a vendég kap egy kb. 4 centiméteres idegenforgalmi bugylibicskát, amivel a megsült tetőt felvágja. A sült tészta pedig nagyszerű kísérője a húsos káposztának, ami enélkül, bizony, kicsit zsírosnak (s számomra fűszeresnek) bizonyulna.

Az „egyetemi víg (?) napok” múltával nemigen tettem meg újra azt a kétszáz kilométert, nem utolsósorban azért, mert régi barátaim-társaim sem maradtak helyben – hát hogyan mutatna a város nélkülük? Aztán vagy nyolc-tíz évvel később ott dolgoztunk egy hétig. Volt közöttünk egy építész-díszlettervező, akivel akkor ismertük meg egymást, de kölcsönösen szimpatikusnak tűntünk. Főleg, hogy neki mondania sem kellett: látszott rajta, hogy nem veti meg a jó étkeket. A sors akarta, hogy szabadnapunkon kóborolva, egymásba botlottunk az utcán este. Ő nem volt ismerős, én meg elvittem a Hágiba.

Leültünk a bokszba (annak a padja már sok mindent kibírt, nem kellett félnünk), és kisvártatva jött a Főúr az étlappal. Végigtanulmányoztam, s nem lelém, amiért betértem. Pincnökünk visszatérvén, nekiszegeztem hát a kérdést:

– Nézze, Főúr, tudom, hogy nem szerepel az étlapon, de nem kaphatánk-e mustáros bélszínlángost, hozzá pedig köretnek egy adag velővel töltött palacsintát? (Ez utóbbi fűszeres velőkrémmel töltött, majd panírozott előétel volt eredetileg, én viszont haspókként kitapasztaltam, hogy nekem a kettő együtt a legjobb.)

És ekkor megtörtént a csoda. Mert csoda volt – legjobb esetben is csak elnéző mosolyra, fejcsóválásra vagy rideg elutasításra számíthattam, de erre! Az idős úr szeme felcsillant, és halkan megjegyezte:

– Látom, régi ügyfelek. Megnézem a konyhán, mit tehetek Önökért.

És rövid negyedórán belül ott volt előttünk minden. No, azóta is bízunk egymás ízlésében.

A történet így kerek, meglett volna epilógus nélkül is – de az Élet sosem áll. Sok évvel később ismét a városban jártam – a régiek, hagyományteremtő jelleggel (a város történetében elsőként) évfolyam-találkozót szerveztek. Egykori albérlői lakom épülete még megvolt, de a háziurat és a házinénit már nem találtam. És a belvárosban is sok a változás. A Hági kopott festésű fakapuja még megvolt, de az étterem zárva. Hogy kinyitott-e azóta újra, nem tudom, de a latin–magyar mondás erre is áll:

Si est vita, non est ita.