Janikovszky Éva: Égigérő fű (részlet)
− És miről panaszkodnak az emberek annyit, hogy naponta tele lesz vele egy autó? – kérdezte végül.
Ezt Poldi néni sem tudta, mert nem volt panaszkodós természet, de azért megpróbált visszaemlékezni arra, amit hallott.
− Hát arról, hogy öregek, betegek, kevés a pénzük, hogy becsapta őket a boltos, hogy elszakadt az új cipőjük, hogy nem állt meg a villamos a megállóban, hogy beázott a konyhájuk, hogy nem jár a liftjük, hogy összevesztek a szomszédjukkal, hogy betörték a gyerekek az ablakukat…
Ennél több baj nem jutott Poldi néni eszébe, de Misunak ez is elég volt. Majdnem olyan szomorú arcot vágott, mint Kamilla néni. És mekkorát sóhajtott! Valószínűleg a sok panaszkodó ember bújára-bajára gondolt, de csak annyit mondott:
− Tessék a Síróbabának is egy lekváros kenyeret csinálni.
Aztán fogta a kenyeret, és megállt Kamilla néni ablaka alatt. Síróbaba még mindig csuklott odabent.
− Még mindig csuklasz? – szólt be Misu, mikor már nem bírta tovább hallgatni.
− Még mindig – csuklotta Síróbaba.
− És meddig szoktál? – kérdezte Misu.
Síróbaba most odajött az ablakhoz, de nem állt fel a párkányra, csak éppen kinézett a függöny mögül.
− Amíg abba nem marad – mondta.
− Jó, akkor megvárom – egyezett bele Misu, és benyújtotta Síróbabának a kenyeret. – Edd meg.
Síróbaba megette a kenyeret, és abbahagyta a csuklást. Úgy látszik, nem tudott egyszerre csuklani és enni.
− Gyere ki az udvarra! – hívta Misu a kislányt.
− Nem szabad – rázta Síróbaba azt a piros fejét. – Kamilla néni bezárta az ajtót, és beletette a kulcsot egy borítékba, amit leragasztott. Azt mondta, hogy csak akkor vehetem elő, ha tűz üt ki a lakásban, vagy reng a föld vagy ilyesmi.
− És ha csak árvíz lesz? – érdeklődött Misu.
− Azt nem mondta – gondolt utána lelkiismeretesen Síróbaba.
− Szóval nem jössz? – Misu nagyot sóhajtott. – Kár, pedig elmondtam volna neked egy titkot.
S hogy a kislány erre sem mozdult, Misu hátat fordított az ablaknak.
− Különben jobb is, ha kevesen tudják. Akkor többet ér – mondta, és elindult a kapu felé.
− Nagy titok? – kiabált utána Síróbaba.
− Hű, de mekkora! – szólt vissza Misu, de csak félvállról, mert valóban kiment a kapun.
Azért ment ki a kapun, mert a titokról eszébe jutott Oszkár, meg az, hogy talán sikerül még egy titkot összehozni. Mert micsoda titokgyűjtemény az, amiben csak egy titok van?
Misunak szerencséje volt, mert Oszkárt még lent találta a szenespincében. Menni készült, de ahogy meglátta Misut, mindjárt meggondolta magát, és előhalászta a sarokból a táblát, amin ez állt:
EGY ÓRA EBÉDIDÓ
NEKEM SOKAT KELL ENNEM
Kiakasztotta az ajtóra, aztán hellyel kínálta vendégét. Misu nem sokat kertelt, a közepén kezdte.
− Kamilla nénihez jött egy kislány. És folyton bőg, mert fél. Tegnap azzal ijesztgették, hogy te el fogod őt vinni.
Oszkár megtömte a pipáját, és rágyújtott.
− Képtelenek leszokni róla – csóválta a fejét. – Mintha egy szenesember nem cipelne amúgy is eleget. Némelyik elvárná, hogy még a gyerekét is én vigyem el, ha ő már nem bír vele. Még mit nem!
A pipa ingerülten pöfögött.
− Kíváncsi vagyok rá, hova vinném azt a sok gyereket! A szenespince, az nem óvoda, otthon meg örülünk, ha kettesben valahogy elférünk a mamámmal.
− Nincs neked véletlenül valami gondod? Vagy panaszod? Amivel a PAGOBAJ-hoz lehetne fordulni? – kérdezte reménykedve Misu.
− Hát van éppen – mondta a szenesember. – Például ez a pipa nagyon rosszul szelel. Csakhogy nem szeretek sehová se fordulni. Egyszerűbb, ha kipucolom. De mi dolgod neked a PAGOBAJ-jal?
− Hát arra gondoltam – bökte ki Misu –, hogy meg kellene ismerkedned Kamilla nénivel meg Síróbabával. Azt a lányt hívják így, aki folyton bőg. Mert akkor nem félne tőled. De Kamilla nénivel csak úgy lehet megismerkedni, ha panaszkodik az ember. Mert akinek nincs semmi baja, azzal nem áll szóba. És akinek van baja, annak is előbb le kell írni, hogy ő elolvashassa. Találj már ki valami bajt, amit meg lehetne neki írni. Valami jó nagy bajt!
Oszkár elgondolkozott. Nem volt éppen gyors észjárású ember, de annál alaposabb. Misu már öt szúnyogcsípést felvakart a lábán, mire Oszkár megszólalt:
− Sajnos semmi baj nem jut eszembe. De ha akarod, megkérdezem a mamámat. Ő majd kitalál valamit.
Misu megnyugodott, mert ismerte Bertamamát. Igaz, csak kétszer találkozott vele: először a szenespincében, amikor Bertamama elhozta az uzsonnát, amit Oszkár otthon felejtett, másodszor meg akkor, amikor vendégségben voltak náluk.
Misu nem szerette az olyan öreg néniket, akik úgy versenyeznek a gyerekekkel, hogy szántszándékkal hagyják őket nyerni. De Bertamama nem ilyen volt.
Stopperórás málnaszörpszívó-versenyre hívta ki Misut, és egy teljes poharas elsöprő győzelmet aratott fölötte. Az eredmény pontosan három és fél pohár : két és fél pohár lett Bertamama javára.
− Másra nincs szükséged? – kérdezte Oszkár. – Csak bajra?
És milyen jó, hogy megkérdezte! Misunak mindjárt eszébe jutott a titok meg az, hogy éppen ideje Oszkárt is beavatni.
Előbb felszaladt a pincelépcsőn, megnézte, hogy jól be van-e csukva az ajtó, aztán a szenesember fülébe súgta a titkot.
− Nagyon szívesen – csapott Misu vállára Oszkár. – Hát mért is nem szóltatok hamarabb? Már indulok is, és hazazargatom szegény Dezsőt!
Amilyen nagydarab ember volt Oszkár, olyan fürgén mozgott. Most is olyan váratlan lendülettel húzta ki a szénkupac közepéből a lapátot, hogy a szétguruló szénnel együtt Misu is a földre csúszott.
Aztán megfordította a kilincsre akasztott táblát. Egy pillanatig gondolkozott, majd szép betűkkel ráírta a hátsó oldalára:
Misu pedig, mint aki jól végezte dolgát, szaladt haza.
Az utolsó 100 komment: