Második fejezet,
amelyben Micimackó látogatóba megy és beleszorul

Medveczky Medve, baráti körben a Micimackó néven is közismert, egy napon az erdőt kerülte éppen, gőgösen dúdolva az orra alatt: „Tralala, tralala, pritty, pretty, prütty.”

Reggel fogyókúrát tartott a tükör előtt. A Tralala-nótát énekelte talpára egyenesedve, hogy aszongya: tralala így, tralala úgy, aztán lehajolt nyögve néhányszor, hogy a mancsával elérje a lábujját. Reggeli óta párszor elmondogatta a Tralalát, míg kívülről nem ment.

Így dúdolgatott, csak úgy magának, közben kiment sétálni a kunyhó elé, azon tűnődve, vajon mivel foglalkoznak ilyenkor mások, és általában milyen lehet az, másvalakinek lenni, mint ő.

Tra-la-la, tra-la-la,
tra-la-la, tra-la-la,
pritty, pretty, prütty.
Tra-la-la, tra-la-la,
tra-la-la, tra-la-la,
pritty, pretty, pritty.

Egyszerre csak egy homokbuckához ért, és ebben a homokbuckában nagy lyuk tátongott.
– Aha! – mondta Micimackó. (Pritty, pretty, prütty.) Ha hézagos műveltségem nem hagy cserben, akkor ez a bucka Nyuszit jelenti, a Nyuszi pedig Jó Társaságot és valami harapnivalót jelent. Tehát:
Lehajolt, bedugta a fejét, és kiáltott:
– Itthon vannak, kérem szépen?
Horkanó zaj támadt belülről, aztán csönd lett.
– Azt kérdeztem, kérem szépen, hogy itthon vannak-e – ismételte Micimackó hangosan.
– Nincsenek! – válaszolt egy hang, és még hozzátette: – Ne tessék úgy ordítani! Nem vagyok süket!
Micimackó tűnődött.
– Senki sincs odabent? – kérdezte.
– Senki.
Micimackó kihúzta a fejét a nyílásból; kicsit gondolkodott.
„Ez sem stimmel. Valaki csak van bent, ha egyszer azt mondta, hogy senki. Senki nem mondhatja azt, hogy senki, anélkül hogy valaki lenne. Aki senkit mond, annak valakinek lennie kell.”
Így hát újra bedugta a fejét, és folytatta a társalgást:
– Hé, Nyuszi! Te vagy az?
– Nem – mondta Nyuszi megváltoztatott hangon.
– Ez nem a Nyuszi hangja?
– Nem hiszem – mondta a Nyuszi. – Legalábbis nem annak volt szánva.
– Vagy úgy – jegyezte meg Mackó.
Kihúzta a fejét, gondolkodott, megint visszadugta.
– Volna-e olyan szíves tehát megmondani, hol van Nyuszi?
– Micimackó barátját látogatta meg...
– De hisz az Én vagyok! – mondta Mackó nagyon csodálkozva.
– Ki az az Én?
– Micimackó.
– Bizonyos ön ebben? – kérdezte Nyuszi, maga is elbámulva.
– Egész bizonyos – mondta Micimackó.
– Akkor hát bújjon be!
Micimackó néhány erőteljes tekergéssel benyomult a helyiségbe.
– Megállapítom – mondta a Nyuszi, végignézve barátján –, hogy úgy van, ahogy mondja. Ez csakugyan te vagy. Szervusz! Örülök a szerencsének.
– Hát mit gondoltál?
– Tudod, sohase lehet biztosan tudni. Ismered az Erdőt. Az ember nem bocsáthat be mindenkit a lakásába... Nem árt egy kis elővigyázat. Parancsolsz valami harapnivalót?
Micimackó ilyenkor, reggel tizenegy óra felé, mindig parancsolt valami harapnivalót, így hát jólesett látnia, hogy Nyuszi tányért és bögrét szed elő, s amikor megkérdezte: – Mézet vagy tejet? – gyorsan és izgatottan megjegyezte, hogy mindkettőt, aztán hozzátette, nehogy túl mohónak gondolják: – Kenyér nem kell. – Most egy darabig szót se szólt... Végül elégedetten dúdolva felállt, barátságosan parolázott Nyuszival, és kijelentette, hogy mennie kell.
– Ilyen hamar? – kérdezte Nyuszi udvariasan.
– Még maradhatnék éppen, ha te... – habozott Micimackó a zsírosbödön felé pislogva.
– Ami azt illeti – mondta a Nyuszi –, magam is indulóban voltam.
– Akkor hát megyek. Isten áldjon meg!
– Isten veled! Remélem, jóllaktál.
– Mér, van még valami? – csúszott ki Micimackóból. Nyuszi elrakta a terítéket, és kissé hűvösen csak ennyit mondott:
– Nincs.
– Nem úgy gondoltam – mondta gyorsan Mackó. – Hát akkor szervusz. Most már sietnem kell.
És már lódult is neki az ajtónyílásnak. Mellső lábait kidugta, a hátsókkal nekifeszült, s egy percre az orra ki is került a szabadba.
Aztán a fülei... aztán a két mancsa... aztán a vállai... aztán...
– Segítség! – ordított Micimackó udvariasan. – Azt hiszem, jobb, ha visszafordulok.
– Annál is inkább – mondta Nyuszi –, mert magam is szeretnék kijutni.
– De nem megy ám! – mondta Micimackó. – Teringette!... Illetve azt akartam mondani: segítség!
Nyuszi hirtelen meggondolta magát, s mivel lakásának volt még egy másik kijárata, gyorsan kiosont rajta, megkerülte a buckát, odaugrált Mackóhoz.
– Bennragadtál? – kérdezte.
– Azt éppen nem – vetette oda Micimackó fölényesen. – Csak pihenek itt egy kicsit... Tűnődöm és dúdolászok.
– No, add ide a mancsod!
Micimackó kinyújtotta a mancsát, és Nyuszi rángatta és rángatta és rángatta.
– Bu! – mondta Micimackó. – Ez fáj.
– A dolog úgy áll – állapította meg Nyuszi –, hogy be vagy szorulva.
– Ez mind attól van – jegyezte meg Micimackó kissé idegesen –, hogy ezeknek a modern lakásoknak nincs elég széles kijáratuk. A bejáratok jók, de a kijáratok nem elég szélesek.
– Ez attól van – mondta Nyuszi kereken –, hogy telezabáltad magad. Akartam is mondani, csak nem szeretem figyelmeztetni a vendéget, hogy egyikünk túlságosan sokat eszik. És az az egyikünk nem én voltam. De ezen most kár vitatkozni, elfutok Róbert Gidáért.
Róbert Gida az erdő másik sarkában lakott, s amikor Nyuszival megérkeztek a tett színhelyére, csak annyit mondott magában:
„Csacsi öreg medvém!” – De annyi szeretettel, hogy mindenki reménykedni kezdett.
– Azon tűnődöm – fogadta őt Mackó, erősen szuszogva –, hogy Nyuszi barátunk soha nem használhatja többé ezt az ajtót. Őszintén szólva ez nagyon rosszulesne nekem.
– Nekem is – tette hozzá Nyuszi.
– De igenis – jegyezte meg Róbert Gida. – Használhatja.
– Annál jobb – mondta Nyuszi.
– Ha nem tudunk kiráncigálni, vissza fogunk tolni.
Nyuszi gondolkodva simogatta pofaszakállát, aztán kifejtette, hogy amennyiben Micimackót sikerülne is visszatolni, ő a maga részéről, természetesen, mindig szívesen látja barátját házában, de hát mégis... úgy van az a világban, hogy egyik ember a fák tetején lakik, a másik pedig a föld alatt, ez a dolgok szabályos rendje, tehát a maga részéről...
– Úgy érted, hogy sose kerülök ki többé? – mondta Micimackó sértődötten.
– Úgy értem – mondta Nyuszi, és Róbert Gida is helyeslően biccentett.
– Akkor csak egyet tehetünk. Meg kell várnunk, amíg újra lesoványodsz.
– Meddig tart az? – kérdezte Micimackó szorongva.
– Gondolom, egy hét elég hozzá.
– Csak nem akarjátok, hogy egy hetet töltsek ebben a helyzetben?
– Mit tegyünk? Nem megy másképp.
– Majd felolvasunk neked – mondta Nyuszi gyöngéden. Remélem, nem áll be közben a havazás. És miután ilyenformán hosszasabban időzöl vendégszerető házamban, remélem, nincs kifogásod ellene, hogy hátsó lábaidat törülközőtartónak használjam, közben úgyse használod őket semmire, nekem meg nincs hová akasztani a törülközőimet.
– Egy egész hét! – mondta Micimackó bánatosan. – És mi lesz a koszttal?
– Attól tartok, erről szó se lehet – mondta Róbert Gida –, hiszen éppen arról van szó, hogy lefogyj... De majd felolvasunk neked!
Szegény Mackó sóhajtozni kezdett, de nemigen tudott, mert be volt szorulva, és egy könny gördült ki a szeméből, de csak annyit mondott:
– Igen ám, de van-e olyan könyved, amelyik meg tud vigasztalni egy „Beékelt Mackót az ő Nagy Megszorultságában”?
Így hát egy héten át Róbert Gida effajta könyveket olvasott fel szegény Micimackó észak felé néző mellső felének, miközben Nyuszi nemcsak törülközőt, de mindenféle más kimosott holmit rakott a dél felé néző hátsó lábaira.
Micimackó szegény már olyan karcsúnak érezte magát, mint egy núbiai táncosnő. És a hét végén egy este Róbert Gida így szólt: „Gyerünk!”
És megragadta Micimackó mellső mancsait, és Nyuszi megragadta a hátsókat, és Nyuszi minden rokona, barátja és üzletfele segített, és mind együtt rángatták és húzták és tolták.
És hosszú ideig Mackó csak ennyit tudott mondani:
– Bu!
És egyszerre csak ezt mondta:
– Jaj!
Aztán még ennyit mondott: – Hopp! – Mint mikor a dugó kijön a palackból.
És Róbert Gida és Nyuszi és Nyuszi barátai, rokonai és üzletfelei hátrabuktak... És Micimackó hegyükbe esett, szabadon.
Gyors és határozott köszönetet biccentett, aztán nyugodtan folytatta sétáját az erdőn keresztül, elégedetten dudorászva:

Tralala, tralala, pritty,
pretty, prütty.

De Róbert Gida szeretettel nézett utána, és csak annyit mondott:
– Csacsi öreg medvém!