Persze igazából nem az első. Arra nem emlékszem.

Valahogy úgy alakult, hogy a legnagyobb örömök és a legnagyobb bánatok is karácsony táján értek. Emlékszem babákra, bölcsőre, könyvekre, pulcsikra, nadrágokra. Emlékszem a csodavárás izgalmára, a nagy havakra és gyertyákra, csillagszórókra. Az ünnepi vacsorák íze is itt van az ínyemen, a halászlék illata az orromban.

Emlékszem arra a szentestére, amit már külön töltöttünk a szüleinktől, fiatal házasokként. S hogyan is lehetne elfeledni gyermekünk első karácsonyát?! Csillogó szemét, nevetését – Fruzsinak akkor csak ennyi volt a karácsony: még, még csillagszórót!

Aztán négy éve a kegyetlen napokra, Anyu utolsó karácsonyára, utolsó, 72. születésnapjára, amikor utoljára kelt föl az ágyból, minden erejét összeszedve.

- Jaj, de szép minden! – mondta mosolyogva. Egy lépést sem tudott tenni, úgy vittük elébe a feldíszített fát, vágtuk apró falatokra a kérésére főzött tyúkpörköltet, amiből két falattal jól is lakott. Már nem bírtuk erővel és végigbőgtük az estét és a következő két hetet, hogy aztán örökre elbúcsúzzunk tőle.

Nem tudtuk biztosan, de sejtettük, hogy a tavalyi karácsony lesz az utolsó Apu életében. Nyolcvankét éves elmúlt, súlyos beteg. Minden lélegzetvételért meg kellett küzdenie. Mégis vele együtt terveztük az idei karácsonyt – mindig időben szólt, mit kér ajándékba. Nyár elején még könyörögtünk, hogy szedje össze minden erejét és maradjon köztünk. Aztán beláttuk, hogy emberfelettit kívánunk tőle és egy nagyon meleg napon elaludt a kórházban. Hiába volt hőség, nekem rögtön a karácsony jutott az eszembe, hogy már csak négyen fogunk a fa előtt állni szenteste: a társam, a lányom, a lányom párja és én. Hogy az első karácsony lesz, amikor már egyik szülőm sem simogatja meg az arcomat és nem mondja:

-         Jól van, Fiam, ez is elmúlt, majd jövőre lesz megint ünnep.

És ez még nem volt elég, nyár végére kiürült a házunk, mert a Fruzsiék elköltöztek. Ősz óta rettegek a karácsonytól. Mi lesz velünk? Ott állunk majd ketten és senki nem lesz velünk. Nem lesz nyüzsgés, nem fogunk egymás szavába vágni, nem nevetünk az ajándékokon, nem dicsérjük a vacsorát, nem… Csupa nem.

Nem tudom, mi történt ma: volt egy pár perc nap közben, amikor különös nyugalom szállta meg a szívemet. Először azt hittem, hogy a munka utáni pihenés jóleső érzése az, de nem. Mintha nem is az én agyam gondolta volna végig, hanem valaki más súgta volna, hogy hisz nem leszünk egyedül, mert amíg emlékezünk eltávozott szeretteinkre, addig mindenki ott fog nyüzsögni körülöttünk. A leányzóékhoz meg hivatalosak vagyunk, az első karácsonyi vacsorájukat fogják adni a szülőknek és testvéreknek. Pár év múlva pedig reményeik és természetesen a mi reményeink szerint is az első unokánk ugyanolyan kerek szemekkel fogja csodálni a karácsonyfát, mint valamikor a gyerekünk. Nem leszünk egyedül és a hiányzók feletti fájdalom is enyhülni fog.

Egészen megnyugodtam, elfogadtam és megbékéltem a veszteségeimmel, sőt, örültem a meglévő és leendő kincseimnek. Mondhatni, hirtelen felnőttem. Megértettem, hogy ez az élet rendje. Nincs mitől félni, mert akinek szeretet és békesség van a szívében, az nincs egyedül, az képes az örömre. Végülis mi más a karácsony üzenete, ha nem az életigenlésé, az életörömé?

Kívánok mindenkinek áldott, szeretetteljes ünnepeket és mindennapokat!

Kép: Charlie Brown Picture