Legjobb múzsa a határidő!

Valami frisset szeretnék írni, valami ropogósat, amiből árad az újdonság varázsa.
Sajnos, ilyet most nem tudok. Állandóan régi emlékek tolulnak elő. Amikor ez volt, meg az volt. Például, amikor városból faluba költöztünk, és teljesen megrészegültünk a házhoz tartozó udvartól és a kerttől.
A kert maga volt a csoda. Burjánzott a gyom, felszántva, ki tudja, mikor volt, de nekünk maga volt a paradicsom. Ősz lévén, a felszántatáson kívül más dolog nem akadt. Csak a kertszomszédokkal ismerkedtünk.
Esténként franciakockás papírra vetettük, mit hova szeretnénk majd ültetni, minek a magját hova elszórni. Arra nem emlékszem, hogy miért épp ilyenre terveztünk, talán úgy gondoltuk, elegánsabb, mint a négyzethálós. Egy szónak is száz a vége, gyönyörű lett a terv, öröm volt ránézni.

 A szilvalekvár I.

1970-ben, mikor az indián nyár reménytelenül őszbe fordult, kora reggel Guzmics kilépett a ház kapuján. A ház egy hatalmas, L alakú ház volt, a város főterén, a sarkon. Tele megalázó társbérletekkel. Az oldalsó kapun indult el a posta irányába, nem szeretett volna senkivel találkozni.

– Nem túl csípős? – kérdezte Erzsébet.

Károly nemet intett. Jó lett volna, ha semmi más nem számít, csupán az, hogy végre együtt vannak. Elnézte az asszonyt, ahogy az a marhapörköltet ette. Alig csipegetett belőle. Fájt a gyomra. Nem tudta, hogy rákos, csak neki mondta meg a doktor.

– Hozzátartozó? – firtatta akkor a fehér köpenyes.

– Hozzám tartozik – felelte.

És igazat szólt. Negyven éve tartoztak egymáshoz. Hiába lett szülői parancsra szerelme más felesége és lett ő más asszony férje.

Két hete költözött Erzsébethez. Mérhetetlen volt az örömük és elkerülhetetlen a fájdalom. Az egykori fiatal lányt szerette volna maga előtt látni. Karcsú derekát, büszke tartását, szőke haját, csillogó, kék szemét. Fellobbanó vágya megereszkedett melleken, ráncos bőrön, petyhüdt testen keresett kielégülést.

– Megöregedtünk – mondta derűsen az asszony. Keze nyugtatóan simogatta arcát.

Néhány nappal később már mentővel vitte a kórházba.

– Mennyi időnk van még? – tudakolta.

– Talán három hét – csapta arcul az orvos válasza. Nem hitte volna, hogy vissza tud menni a kórterembe.

– Ha kijövök a kórházból, a kedvedért befestetem a hajam – nevetett rá Erzsébet. – Laci és Kati majd azt mondja, hogy megbolondultam vénségemre.

Az ő gyerekei se helyeselték a kapcsolatukat. Amikor megtudták, hogy egész életében Erzsébetre várt, nemcsak megdöbbentek, hanem haragot is éreztek, hogy akkor ők és korán elhalt anyjuk csak mellékszereplők voltak?! Mit mondhatott volna nekik? Haragjuk keserűségre váltott és abból nem születhetett megértés.

– Gratulálok! – emelte poharát a házaspárra az anyakönyvvezető. Az orvosok és az ápolószemélyzet virággal köszöntötte őket. Sokan tolongtak az ajtóban, hiszen nem mindennapos esemény egy kórházi menyegző. Halálos ágyon.

A dísztávirat Szebellédi Károlyné névre érkezett. Margitka küldte, felesége barátnője, aki minden titkuk tudója volt és maradt.

– Olvastad a címzést? – ragyogott Erzsébet.

Biccentett. Össze kellett szorítania a száját, különben kirobbant volna belőle, hogy ő sem volt soha boldogabb, mint e rövidke idő alatt, amit együtt tölthettek. Nem vallhatott arról sem, hogy megszakad a szíve, mert a nevén kívül mást már nem adhat. Csak ült, szerelme kezét fogva. Még három napig.

A sírkőre ezt vésték:

SZEBELLÉDI KÁROLYNÉ

szül.: Tóth Erzsébet

1935–1997

– Erre vágyott – bólintott Margitka.

*

Károly pontosan tíz éve evett utoljára marhapörköltet. Hosszan nézte az ételt, aztán lassan a szájához emelte a kanalat.

– Nem túl csípős? – kérdezte János, a pinceszomszéd. – Látom, megkönnyeztet.

Nem is tudom, hogyan kezdjem... Annyi, de annyi mindenről szeretnék írni, annyi, de annyi gondolat van a fejemben! Mivel nem vagyok író, nézzétek el, ha csapongok ide-oda a sorok között (az életben is ilyen habókos Szélvész kisasszony vagyok).

Szóval, a mai bölcsesség az én életmottóm. Biztosan mindenkinek van kedvenc „mondata” vagy bölcsessége, amit sűrűn hajtogat és az övének érez, én ezt a mondatot nagyon sokszor és sok mindenre „használom”.