Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg (részlet)

Hatéves koromban egy könyvben, mely az őserdőről szólt, és Igaz Történetek volt a címe, láttam egy nagyszerű képet. Óriáskígyót ábrázolt, amint egy vadállatot nyel el. Tessék, itt a rajz másolata.

Köszönöm, hogy édesapám Önöknél gyógyulhat! Hogy ez a folyamat a legideálisabb legyen és a mellékhatásokat a minimálisra szoríthassuk, röviden bemutatom Aput.
Édesapám szerencsére jó szellemi kondícióval rendelkezik. Kedvelt napi elfoglaltságai közé tartozik a könyvek és az újságok olvasása, valamint keresztrejtvények fejtése. Tisztában van a politikai és a közéleti eseményekkel. Ha kérdezik, véleményét nem rejti véka alá.
Remek humora van, amit sokszor félreértünk, mivel nagyon szeret csipkelődni. Ezt valószínűleg a kórházban sem fogja felfüggeszteni, ezért könnyen válhatnak Önök is céltáblává. Kérem, ezért ne haragudjanak rá!

– Csinál borjúremeket ma estére? – kérdezte Colin.

– Istenem – sóhajtott Nicolas. – Az úr nem szólt idejében. Más tervem volt.

– Ezer ördög és pokoli és cséphadaró! Mér beszél hozzám mindig harmadik személyben? – kérdezte Colin.

– Ha az úr felhatalmaz, hogy kifejtsem indokom, megmondom, hogy véleményem szerint bizonyos bizalmaskodás csak akkor elfogadható, ha az ember hajdan együtt őrizte valakivel a sertést. Ez esetben azonban ez nem forog fenn.

– Maga nagyon fenn hordja az orrát, Nicolas – állapította meg Colin.

– Állásomból következik, hogy kevély vagyok, uram – felelte Nicolas –, és ön ezért engem nem hibáztathat.

– Hát persze hogy nem – nyugtatta meg Colin. – De szeretném, ha nem lenne ilyen zárkózott.

– Én őszinte, bár rejtett tisztelettel viseltetem uraságod iránt – felelte Nicolas.

– Boldog és büszke vagyok, Nicolas, és viszonzom is. Tehát mi lesz ma vacsorára?

– Megint csak ragaszkodom Gouffé hagyományaihoz, midőn ezúttal egy déltengeri, pézsmával illatosított portóiban sütött hurkácskát készítendek.

– Melynek titka? – érdeklődött Colin.