A feledés (kék), a derű (sárga), a tisztaság (fehér) és az álmodozás (rózsaszín) kertje után eljött a nálam fellelhető utolsó szín bemutatásának ideje. Talán nem véletlenül maradt utoljára a régi nagy kedvenc. Egyesek szerint az érzékenység, mások szerint a misztikum, a spiritualitás, szerintem pedig a befelé figyelés szelíd szolgálója ez a szín. Engem mindig elmélyülésre, csendes gondolkodásra ösztönöztek a lila virágok, melyek árnyalatainak, formáinak és hangulatainak száma szinte végtelen…
Márciusban, az első meleget adó napsütésre megjelenik az első lila hírnök, a krókusz. Mutattam már belőle gyönyörű fehéret, mélységes sárgát, de ezekkel a ragyogó lila csapatokkal egyikük sem szállhat versenybe. Egészen más színük van bimbóként, mint kinyílva, amikor átjárják őket a kora tavaszi sugarak… Ilyenkor kezdem elhinni, hogy lesz még szép idő.
Őket egy hét késéssel követik a gyöngyikék, akik két csomagnyi hagymácskából pár év alatt ellepték a rózsatövek környékét. Persze, van közöm hozzá, de akkor is lenyűgöző, milyen hálás és egyszerre igénytelen kis növényke ez. Hogy le ne maradjon, ilyenkor belehúz a télizöld meténg is, amit szintén körbehurcolásztam a kertben, így már gyakorlatilag minden árnyékos – más növénynek szinte kibírhatatlan – helyen elburjánzott. Illata ugyan nincs, de bájos és ritkításon kívül semmi más gondozást nem igényel. Igaz, ezt sem ő kéri, hanem a környezetében élő többi növény.
Nagy kedvencemből, a harangvirágból többféle lila fajtát is sikerült begyűjteni az évek során. Kezdjük a legkorábban nyílóval – róla egyszerűen nem hiszem el, hogy nem papíron tervezte egy sztárdizájner (a Jóisten)… Rózsaszínben már találkoztunk vele, de ez a lila is páratlan… A bukszusok elé ültettem, minden évben jön, lát, győz, pedig nézegetésen és mulcson kívül semmit nem kap. (Ráadásul nem is harangvirág, hanem harangláb, csak tegnap este már nagyon fáradt voltam...:))
A június felébreszti a következő két évelő harangvirágot, egyiküket baracklevelűnek, a másikat balkáninak hívják. Szerintem a barack levele egyáltalán nem így néz ki, de nem vitatkozom. Ha eltávolítom az elnyílt fejecskéket, botor módra, hetekig „kényszernyílik” őkelme, naná, hogy eltávolítom! A balkáni harangvirág pedig – talán névadóitól örökölt virtusból – lassan meghódít minden szabad négyzetcentimétert az eredeti helye közelében. Azért ilyen kicsi mértékegységről beszélek, mert maga a növény is alig éri el a nyolc centiméteres magasságot. Széltében viszont terjed, lépcsőhasadékban, ereszcsatornában… Megállíthatatlan, vad harcos(ka).
Az első nyári hónap ébreszti fel a lila klematiszokat is, van köztük Lila Csillag (Étoile Violet), és idén nem nagyon hajtott ki egy másik, biztosan azért, mert nem emlékszem a nevére… De a képét megmutatom, hátha megbékél, és jövőre nyílik újra.
És persze, ne feledkezzünk meg a szépséges, dús, hihetetlen virágú szarkalábakról sem, nemhiába utaztak velem valami vidéki vásárról (hehe, alliterálunk is) az ölemben, a szélvédő alá hajtogatva…
Most nyilván mindenki azt hiszi, hogy a lila kert nélkülözni kényszerül Nadine örök birkózótársát, a rózsát. Nagy tévedés! Egy gyönyörűséges lila rózsát sikerült beszereznem az évek során, bár a fotók nem adják vissza hitelesen a bimbótól a kinyílt állapotig halványuló-szelídülő csodálatos színét. Sebaj, azért megmutatom, hogy lássátok, nem csalás, nem ámítás a lila rózsa.
A nyitott ablakon bekúszik a nehéz, fűszeres illat, hát persze, hiszen most virágzik a levendula… Két öreg tő nyílik a sárga rózsák közt, a szórakozott kertész minden elfelejtett metszése ellenére. Én pedig nagyon hálás vagyok minden egyes szálért. Pláne, hogy mostanában még a dobozolásba is beleszőtték magukat, potpourris ládikókba kerülnek megszárítva.
Nicsak, még egy harangvirág! Talán a legszebb, ha lehet ilyet mondani… Engem minden évben lenyűgöz formájával, élénklila színével, azzal az utánozhatatlan bájjal, amit maga körül áraszt.
Vele párhuzamban nyílik (és terjed, már a kert összes pontján felbukkant) egy „réties” zsályafajta. A legelők, a vadvirágos mezők jutnak eszembe erről a növényről. Némi virágzás utáni vagdosással őt is újra lehet virágoztatni. A méhek is rajonganak érte... meg a nyulak is.
Vonzalmam a szín iránt természetesen többször csapdába csalt. Ugyanis, ha kimondom, „lila”, minden kertész mást ért rajta. Évek óta szerettem volna mélybíbor, egészen sötétlila nyári orgonát ültetni, mondanom sem kell, először lett egy halványlila, aztán egy fehér, míg végül, végre tavaly megérkezett Ő. Aki tényleg mélybíbor, aki tényleg sötétlila. Fehér, égbe törő rózsabokor mellé ültettem, elmondhatatlanul szépek együtt. A legtöbb pillangót is ő csábítja a kertbe.
Nem lenne igazságos kihagyni azt a növényt, ami ahogy megismertem, minden korábbi növény iránt érzett rajongásomat egy pillanat alatt félresöpörte. A mi éghajlatunkon nem nevelhető, de vágott virágként árusítják. Idén láttam először cserepes növényként, rögtön vettem is belőle egy szépséges lila példányt. Úgy hívják Lysianthus, a virágboltosok csak Lizikének szólítják. Cserépben kis tömzsi marad, pedig az üzletekben hosszú, elegáns szárral, rajta több kecses fejecskével kapható. Ismerem jól, valaha, egy másik időszámításban Lysianthusból kötötték az esküvői csokrom. Sosem felejtem el, mindig emlékezni akarok rá.
S hogy miért a „belső hang kertje” lett a lila? Mert július van, és én több hónap tarka virágözöne és síri csendje után, kedvenc liláim láttán hallom először újra a belső hangot. Azt súgja, van élet a boldogság után. Van nevetés a fájdalom után. Van remény, van szeretet, csak menni kell tovább, rendületlenül. És tudom, hogy hinnem kell neki, bármilyen halkan suttog.
Az utolsó 100 komment: