Ez nem volt szerelem első látásra, sőt, később sem.

Rövid leszek: szerettem és tiszteltem Antal Imrét. Előbbi miatt nagyon elszomorodtam – bár kétségtelen, nem ért váratlanul a halálhíre –, utóbbi miatt viszont nem kezdem el sorolni, az élet és a művészet hány területén alkotott maradandót. Álljon itt inkább egy részlet Pami című önéletrajzi könyvéből, amit egykor 10 Ft-ért vettem egy kiárusításon. Amíg el nem kezdtem olvasni, fogalmam sem volt róla, hogy mindenki „Imruskája” milyen zseniális stílusban írt. Gyanútlanul azon frissiben nekiálltam, így történhetett, hogy a 173-as buszon hol a kitörő nevetést (mit nevetést, ordító hahotázást), hol a könnyeimet nem tudtam visszafojtani, és hogy eredeti úti célom helyett, a jóisten tudja, hol kötöttem ki... Ilyen szeretettel, ilyen humorral kevesen tudják visszaadni a sors megpróbáltatásait, a kor szellemét, mint Ő. Azóta még kétszer meg kellett vennem a Pamit, mert ha kölcsönadtam, nem kaptam vissza – megértem. Ezt a példányt már nem adom. Már csak azért sem, mert volt szerencsém Antal Imrével találkozni, és az ajándékba kapott kóser barackpálinka mellett dedikálta nekem. És Kosztolányit szavalt fejből, és mindenkivel kedves volt és közvetlen, és nem sietett… és míg élek, nem felejtem el.